Magazin

Halálbüntetéstől a donyecki királyig – Pénteki Verzió

A Verzió pénteki napján utólag már kellemes csalódásként könyveltem el, hogy a Toldi mozi termeinek bejárata előtt nagy tömegben voltam kénytelen feszengeni. Három dokumentumfilmhez volt szerencsém. A francia Dudálj az életért! a halálbüntetéssel szemben tanúsított ellenzéki magatartást, a magyar MOTALKO egy jég hátán is megélő benzinkutas portréját festette le, míg a német A másik Chelsea egy donyecki milliárdos köré kialakult ellentmondásos tisztelet kapcsán mesélt a szociális különbségekről.

A halálbüntetésről nehéz didaktikamentes mozgóképet készíteni, Arnaud Gaillard és Florent Vassault alkotópárosnak sem sikerült. Miközben tudatosan elhallgatják a halálraítéltek által elkövetett bűntetteket, olyan interjúalanyokat vonultatnak fel, akik gyakran testközelből ismerik a halálsor működését. Egy anya a texasi törvények értelmében soha többé nem érintheti meg odabent művészi életformát folytató fiát. Az áldozat rokonai nevetgélve érkeznek a gyűlölt gyilkos golyó általi kivégzésére, majd keserűen panaszolják, hogy embertelen tett összeereszteni őket a bűnös hozzátartozóival. Egy Huntsville nevű kisvárosban havonta többször is végrehajtanak halálos ítéleteket, a városvezetés börtönmúzeummal lovagolja meg a keserű rekordot. Egy ártatlanul elítélt, s szerencsés módon kiszabadult férfi története kapcsán pedig nemcsak több évtizednyi megemészthetetlen élménnyel szembesülhetnek a nézők, hanem a halálbüntetés körüli abszurd helyzettel is: egy öngyilkosságot választó halálraítéltet visszahoztak az életbe, pusztán azért, hogy az igazságügyi rendszer által elrendelt büntetést – a nyolc hosszú percig tartó, csőtisztító sóoldatokkal kiegészített méreginjekciót – végrehajthassák rajta. Egy emberi jogi szakértő és egy heves tüntető ki is mondja az elvi igazságot: törvények által tiltott gyilkosságot az állam sem követhet el.

A Dudálj az életért! című dokumentumfilmmel ellentétben a MOTALKO könnyedebb vizekre evezett. A benzinkutas bácsi szórakoztató, egykorú fényképekkel hitelesített portréjával Kékesi Attila rendező erősebb reményérzet elültetésére képes, mint a hazai nagyjátékfilmes porondon ugyancsak a kisemberek túléléséről regélő Üvegtigris-trilógia. Landthaller Tasziló a II. világháború, az államosítás és a rendszerváltás közepette, a rendszer jogi visszásságain jóízűeket kuncogva őrizte meg az elsőként alapított magyar benzinkút tulajdonjogát.

Jakob Preuss sok újat nem mond A másik Chelsea-vel az arisztokrácia és a munkásság életviszonyai között húzódó szakadékról, viszont csúnyán lerántja a leplet a donyecki focicsapat, a Sahtar kapcsán a „Cirkuszt és kenyeret a népnek!” vezérelv élelmiszerhiányos módosulásáról. A kelet-ukrán nagyváros bányáinak modernizálása elmaradt, a tárnák az elavult berendezéseknek hála már-már életveszélyessé váltak. A nyugdíjas korú munkások egy kies erdő szélén ünneplik egyikük áldozatos munkájáért járó kitüntetését, s közben a megváltásban reménykednek. A már-már istenként tisztelt milliárdos, Rinat Ahmetov azonban a szociális segélynyújtás helyett hipermodern stadiont építtet az urbánus közösséget összetartó, az UEFA-kupát is elnyerő futballcsapatnak. A városi tanács magamutogató titkára is csak reménykedni tud, hogy egyszer a pénzember a kegyei közé fogadja, addig is jogi kiskapuk segítségével bőszen építgeti vagyonát. A groteszk animációs betétekkel is megtűzdelt dokumentumfilm mégis pusztán gúnyos narrációval tudja jelezni, hogy csak a felszín bemutatására képes, a politikai és gazdasági oligarchia színfalai mögé a rendezőnek sem sikerült bejutni.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com