Fesztivál Fókuszban

Frankofón Filmnapok 2018: Földhözragadt Felhőatlasz – Hochelaga, a szellemek földje

Indiánok, franciák, angolok körül forrongó történelem: a kanadai Hochelaga, a szellemek földje inspiráló utazás idegen korokba.

Ha tehettem volna, azonnal újrakezdem ezt a filmet: a Hochelaga, a szellemek földje elragadó kirándulás gyönyörűen megidézett történelmi korokba. Csakugyan „elragadó”: kiemel a hétköznapból, messzire röpít.

Történelmi érdeklődés esetén, persze. A film közel sem hibátlan; neked kell hajlamosnak lenned elvarázsolódni, hogy működjön.

A Hochelaga, a szellemek földje Kanada nevezettje volt a legutóbbi Oscar-verseny Legjobb külföldi film díjára (de a szűk listára nem jutott be). François Girard filmje epizodikus felépítésű, csaknem dokumentarista stílusú fantázia; Kanada történelméből idéz meg korszakokat és kapcsolja őket a jelenhez néhány átszellemült rövid történet segítségével.

A 13. században indián harcosok hevernek a csatatéren, sámánjuk siratója örökké tartó békéért esedezik (és átszövi az egész filmet). A 16. században az első európai felfedezők félve nyújtják át ajándékaikat – és már azt tervezik, hogyan vegyék birtokba a földet királyuk számára. A 17. században járvány pusztít Montréal kis városában. És a 19. században lázadók szállnak szembe az angol csapatokkal. Mindezt egy modern kerettörténet fogja egybe, egy stadionban végzett ásatás, amely azonban túlmutat önmagán: minden nép, minden régebbi ellenség kiengesztelődésének eszköze lesz.

Az összes történetet, az első perctől az utolsóig,

imádtam nézni.

Azért fogalmazok E/1-ben, mert történész végzettségem meghatározza az érdeklődésemet is, és ezt tudnod kell – bizonyára nem mindenki lesz oda azért, hogy eseménytelen, ámbár igen szépen megtervezett látványvilágú jelenetekben lássa az európaiak érkezését egy indián faluba. A Hochelaga olykor igen visszafogottan dramatizál; valóban, néha dokumentumfilm is lehetne, ilyenkor könnyű elbólintani rajta (gondolom).

A művészeti tervezés, a díszletek és ruhák és smink, a módjával, de jókor alkalmazott speciális effektusok – egy város a háttérben –, és a néhol döbbenetesen erős operatőri kompozíciók mind a film erejét növelik. A Hochelagát még akkor is jó nézni, amikor semmi sem történik; az ember oda kívánja magát a végtelen erdőkbe, vagy épp a 19. századi udvarházba, olyan szép a film vizualitása. És néha serkentően kreatív képi megoldások vezetik át a régmúltat a modern korba – egy erdőből, ami misztikus-indián ősvadonnak tűnik, kibukkan az országút, például.

De az sem meglepő, hogy a film nem jutott be a legjobb jelöltek közé. Az Oscar-nevezés jól kiszámított döntés volt, a Hochelaga reflektál néhány időszerű kérdésre – hogyan áll össze egy nemzet számos népből? –, de François Girard rendezésének van néhány szembetűnő gyengesége is.

A legfontosabb, hogy a Hochelaga túl szájbarágósan közvetíti az üzenetét. Néhány vágás, például amint egymásra vetíti az indián harcosok és a modern futballisták küzdelmét a stadionban, és még inkább, amikor egymás mellé vágja a futballistákat az őseikkel, a film katartikus tetőpontjaként – nos, ezek

csöppet sem finom eszközök,

a füledre irányított hangosbeszélő filmes módszertani megfelelői.

No és finnyáskodnék egy sort a történelemkezelés kapcsán is. A 16. századi őslakókat békés népként mutatja be a film, akik megjósolják, hogy az érkező fehér ember dúlja majd fel ezt a békét; a valóságban a Szent Lőrinc-folyó irokézei folytonos háborúban álltak más indián népekkel és könnyen lehet, hogy végül a haudenoszóni szövetség irtotta ki őket, európai hozzájárulás nélkül.

És ott van az a szcéna is, amelyben angol vöröskabátosok üldöznek lázadókat: a sztori egyértelműen a lázadók oldalán áll, meglehetősen durva eszközökkel degradálva az angolokat (fennhéjázó gyilkosok, körülbelül, mintha A Karib-tenger kalózaiból léptek volna elő) – de én, a külföldi néző, honnan tudjam, melyik oldal érdemes a szimpátiámra? Az ilyen nehéz kezű rendezői fogások visszájukra sülnek el, az ember gyanakodni kezd. Bőven voltak olyan lázadók és „árulók” a történelemben, akiket joggal üldözött az államhatalom; honnan tudjam én, hogy a Patrióták vs. Brit Birodalom meccsben (Lower Canada Rebellion) kinek volt igaza? (Hacsak nem vagyok járatos a kanadai történelemben. Nem vagyok.)

De attól még az a katarzis valóban katarzis. Akárhogy éri el a film, eléri. Az üzenet – miszerint ellenséges népekből kialakulhat egy modern ország – erős és magabiztos, és hinni lehet benne. Jó hinni benne! Még akkor is, ha a kanadai valóság még nem tükrözi ezt tökéletesen. A kanadai őslakóknak még ma is számos panaszuk van az állammal szemben, és a képviseletükre végre-valahára megalkotott demokratikus intézmények meglepően újkeletűek még. Akárcsak Ausztráliából, Kanadából se nézné ki az ember az elnyomást – rettentő békés helynek tűnnek ezek kívülről –, de sokan élnek még, akik számára az mégis eleven emlék.

Előfordulhat tehát, hogy a Hochelaga utópisztikus. Talán nem a mai valóságot, hanem csak a reményt mutatja be. De ha így is van, boldogan néztem: lehet érvelni amellett, hogy az a legnemesebb történelmi film, ami a mának szóló pozitív, inspiráló üzenetet ad át.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..