Fesztivál Fókuszban

Karlovy Vary 2018: Nagy-Románia arcára fagy a mosoly – „I Do Not Care If We Go Down in History as Barbarians”

Kép: kviff.com

Radu Jude I Do Not Care If We Go Down in History as Barbarians című filmjének gyengeségeit mindenki látja, mégis megkerülhetetlen alkotás. A világháborús, holokauszttagadó miniszterelnök szellemének kieresztése a palackból ismét sokak arcára fagyasztotta a mosolyt.

Legyen egyszer leírva: „I Do Not Care If We Go Down in History as Barbarians” – vagyis az sem érdekel, ha olyanok leszünk a történelemben, mint a barbárok. Bárki bárhol forgalmazza ezt a filmet, remélem, ezt a címet valami használhatóbbra cseréli, például arra, hogy Barbárok. Merthogy végső soron erről van szó, a tudatos, értelmiségi történelemszemlélet az általánosan ismerttel és elfogadottal szemben.

De miről is van szó pontosan? Mariana (Ioana Iacob) bukaresti színházi rendező, aki egy nagyszabású, nyilvános helyen előadott háborús történet megrendezésére kapott feladatot. Témájául 1941-et és az akkor regnáló Ion Antonescu miniszterelnököt választotta, akitől a fenti idézet is hallható volt annak idején. Az előadás – így persze közvetve a film – lényege levetni az ott oly népszerű elméletet, hogy Románia valójában sosem volt Németország pártján a második világháborúban. Ma már történelmi tény Antonescu szerepe a zsidók deportálásában, illetve az odesszai mészárlásban, ahol a Dnyeszteren túli területeken élőket „potenciálisan orosznak” nyilvánítva likvidálták.

Az általános közvélemény azonban nem ez. Marianának több fronton kell megvívnia igazáért, legyen szó militarista nacionalista statisztákról, a városvezetés által kirendelt, a rendezővel gyakran véleményt ütköztető szakértőről vagy magáról az előadáson megjelenő nézőközönségről. Mindenki kicsit máshogy reagál az általa hallani nem akart, észrevenni nem kívánt részletekre. A vidékről érkező statiszták világháborús román hadiöltözetbe még szívesen bújnak, de azért ha lehet, legyen inkább külön cigány csoport a kitelepített statiszták között. A szakértő, Movilă (Alexandru Dabija), akit a város rendelt ki, hogy kicsit puhítsa a dolgok Nagy-Románia elleni élét, már cinikusan áll hozzá a történelmi részletekhez: a szembenézés fölöslegességét hangsúlyozza, a fekete és fehér színeket próbálja színezni. A megsemmisítő csapást azonban a helyszíni nézőközönség okozza Marianának, akik inkább tapsolnak a deportáltakat tűzben elégetőknek, mintsem szembe akarjanak nézni az igazsággal.

Mariana, mint Radu Jude alteregója, az értelmiségi közösségen belülről csodálkozik rá a nagyvilágra, de legalábbis Románia rétegeire, pedig valószínűleg mindketten tisztában vannak a filmben megmutatott értelmiségi mélységekről. Ebből a szempontból Movilă elképzeléseivel a legkönnyebb azonosulni.

Hogy a társadalmi párbeszédnek bizonyos helyzetekben van némi lehetetlensége, amivel a film szereplői a végére azért így-úgy szembesülni kényszerülnek.

Erre a fajta lehetetlenségre az első jelenet is rájátszik, minden későbbinél zavarba ejtőbb módon. A Radu Jude nevével ellátott csapó előtt nyilatkozik a színésznő – a maga nevén bemutatkozva, élesen elválasztva magát az általa alakított karaktertől. Noha a film némileg önreflektív módon gyakran eljátszik a valóság és a játék különbségeivel és hasonlóságaival, mégsem tudok másra gondolni, minthogy a főszereplő valamilyen módon elkülöníti magát az utána látható majd’ 2,5 órától. Amire korábban semmilyen formában nem láttam még példát!

Sajnos az első szekvenciában felvetett morális értékkülönbségből fakadó ellentéteken túl sok újat gondolatvilágában nem tesz hozzá az egyébként 140 perces alkotás. Inkább az előzetesen már ismert és az elején bemutatott témákat – nacionalizmus, történelemfelfogás különbségek, rasszizmus, holokauszt és annak tagadása – bontja ki újra és újra, hol több, hol kevesebb érzelmi impulzussal. Kicsit hasonló módon járja újra a köröket, mint tette azt korábban Corneliu Porumboiu Forradalmárok című filmje, ami teljes egészében egy tévéshow keretében mutatja be, ki mit gondol arról: valójában forradalom történt-e Romániában 1989-ben?

Íme tehát egy újabb köldöknézésre alkalmas alkotás.

Radu Jude filmje ennek ellenére – bármilyen unalmas már – még mindig szervesen illeszkedik a már másfél évtizede tartó román új hullám élesen meghatározható trendjeibe. Noha ő már a Cristi Puiu és Cristian Mungiu utáni generáció tagja, mégis első filmje óta szembesít a múlt terheivel és a jelen komoly társadalmi béklyóival, néha történelmi tükröt tartva Romániának vagy éppen a kelet-közép-európai kulturális-nemzetiségi olvasztótégelynek. Első két filmje, A legboldogabb lány a világon és a Mindenki a mennybe megy még a romániai rendezőkre jellemző ugyancsak erős jelenkori társadalmi ügyek boncolója, az Aferim! azonban történelmi vizekre vezette őt.  A különös, 19. századi road movie a folyton fecsegő főszereplőtől indulva könnyed alkotásnak tűnt, a végére mégis barbár módon fagyasztotta arcunkra a mosolyt.

Mert noha a hosszú játékidő és a végeláthatatlan esszéisztikus párbeszédek sokakat feladásra kényszerítenek (sokan feladták a Karlovy Vary-i sajtóvetítésen is), a végére az érzelmi impulzusok mégiscsak engedik az azonosulást.

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..