Az Idegen égbolt című lengyel thrillerben elrabolnak egy kislányt a családjától, a emberrabló azonban nem egy bűnöző, hanem az elhamarkodottan közbelépő gyermekvédelmi rendszer.
Figyelemreméltó, a magyar filmek által is hasznosítható trendet vélek felfedezni a 2016. évi Lengyel Filmtavasz kínálatában. A baráti nemzet rendezői közül többen olyan műalkotásokkal bizonyítottak idén, amelyek drámai ívét valamilyen finomra hangolt műfaji filmes szál erősíti fel, vagy éppen figurázza ki. Marcin Wrona lakodalmas horrorként aposztrofált Démonjában a főhőst megszálló dibbuk alaphelyzete csak eszköz a lengyel vidék groteszk mindennapjaival való szembesítéshez, hasonlóképpen Malgorzata Szumowska is csak ürügyül használja a Test című filmben a szellemtörténetet, hogy előidézhesse a gyászával birkózó halottkém és anorexiás lánya közti elveszett harmóniát. Dariusz Gajewski az Idegen égboltban pedig egy másik műfajhoz, a thrillerhez nyúlt segítségért.
Marek és Basia, valamint kislányuk, Ula Svédországban élő lengyel migránsok, egy napon azonban félreértések sorozata miatt a gyermekvédelem elszakítja tőlük a gyereket. A hivatali rendszer működésbe lép, s csakhamar azon kapják magukat, hogy még csak hozzá sem érhetnek a „védett házban”, egy idegen családnál biztonságba helyezett gyermekükhöz.
Dariusz Gajewski remek érzékkel von párhuzamot a családból való kiemeléssel (is) dolgozó gyermekvédelmi rendszer és a gyerekrablásokra/váltságdíjra építő thrillerek között. Az egyik jelenetben a kétségbeesett édesanya történetesen még a rendőrséget is felkeresi, mondván kislányát elrabolták tőle. Nagyszerűen működő műfaji elem Ula nevelőszülőktől való szökése, ami egy motorcsónakos üldözésben csúcsosodik ki. Az extrém veszélyhelyzetbe kerülő kisemberek pedig fokozatosan aktivizálódnak, és egy földhöz ragadt, ám rendkívül feszült szöktetéssel oldják meg gyermekük visszaszerzését és a rendszer elleni harcot.
A drámai vénából minimálisan kitüremkedő műfaji építkezésnek egyetlen árnyoldalát érzékelem csak, Dariusz Gajewski meglehetősen egyoldalú képet fest a svéd gyermekvédelmi rendszerről – talán nem véletlen, hogy Svédország nem volt a koprodukciós partner az Idegen égbolt elkészítésében. A thriller műfaja nem működhet antagonista nélkül, így a gyermekvédelmi rendszer negatív képet kap. Szakemberei szenvtelenek, nevetgélve kávéznak, miközben az idegen földön élő férj és feleség próbálja értelmezni döbbenetes helyzetét. A film végén az egyik szociális munkás dühösön a falhoz vágja a táskáját a család szökése hallatán, mintha Ula boldogsága közel sem lenne olyan fontos, mint saját vélt igazának érvényesítése. Egy lengyel származású ügyvéd pedig csak rémtörténeteket fogalmaz meg erőszakoskodó nevelőszülőkről. Összességében egyetlen olyan helyzetet nem látunk vagy hallunk, amelyben jogosnak tűnhet a gyermekvédelem közbeavatkozása.
Az Idegen égboltnak azonban van egy mélyen emberi oldala is. Gajewski átfogóan, mégis érzékenyen rajzolja fel azt a szituációt, amely miatt a gyermekvédelem közbelép. Az idegenségre, a panelmagányra, az otthon maradt nagymama hiányára éppúgy épít, ahogy felnőtt karaktereinek emberi hibáira is. Basia kontroll problémákkal küzd, a hazájában a legjobb lengyel színésznő díjával jutalmazott Agnieszka Grochowska pedig meggyőzően hozza a hirtelen haragú édesanyát. Az édesapa figuráját egy félrelépés árnyalja, s éppen a szülők közti konfliktust érzi meg Ula, a feszültség pedig feltűnő iskolai szétszórtságot szül. Gajewski számos más szituációt hasonlóan sokrétűen fest fel: például érthetővé teszi a rosszat nem, csak elhunyt gyermeküket pótolni akaró nevelőszülők motivációit. De ennyire élő gyermekkaraktert is ritkán látni a vásznon. Ula a világra és az idegenekre nyitott, ámde végtelenül naiv kislány, aki még nem feltétlenül érti vagy gondolja át a vele történteket. Ezért is fojtogató az a szituáció, ahogy az aranyos kislány kötődni kezd új családjához egy kutya és egy motorcsónak miatt.
Dariusz Gajewski thrillere egyszerre működik műfaji filmként és drámaként, hiába a rendszerellenes elfogultság, az Idegen égbolt erős drámai élményt kínál. Követendő példa lehet a színtiszta műfajiságot erőltetni vágyó Andy Vajna és a Magyar Nemzeti Filmalap számára.
