Magazin

Lengyel Filmtavasz 2017: Szól a swing, gyilkolnak a sellők – 4 lengyel film a tavasz programjából

A 2017. évi Lengyel Filmtavasz legnagyobb attrakciójának kétségkívül Andrzej Wajda búcsúfilmje, az Emlékképek számított, azonban négy másik lengyel alkotást is érdemesnek tartott a figyelemre. A történelemnek kiszolgáltatott kisemberek (A világ boldogsága) mellett gyilkos sellők (Csábítók) is szerepeltek a programban.

Excentrikusok, avagy az utca napos oldalán (Janusz Majewski, 2015)

A Lengyelországban 2015-ben sok-sok díjat és jelölést begyűjtő Excentrikusok, avagy az utca napos oldalán nem véletlenül került be a 23. Lengyel Filmtavasz válogatásába. Janusz Majewski filmje remek korlelet, az ötvenes évek Lengyelországának izgalmas lenyomata, ahol mindenki Amerikáról álmodik. Ide érkezik haza Angliából Fabian (Maciej Stuhr), a háborús emigráns és jazz-zenész, aki úgy dönt, otthon váltja valóra a saját amerikai álmát: big bandet alapít néhány helyi amatőr zenésszel és nővérével (Sonia Bohosiew), és elkezdi csapni a szelet a hűvös énekesnőnek, Modestának (Natalia Rybicka). Ez azonban Lengyelország, ahol a szabad zene nem mindig szabad, és a szabad szerelem sem éppen az, aminek mutatja magát.

Majewski Włodzimierz Kowalewskival közös forgatókönyve remek arányérzékkel vegyíti a szürke lengyel valóság és a rózsaszín amerikai álom világát – egyszerre szerethetően optimista és cinikusan pesszimista: egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Aki valaha is élt a vasfüggöny mögött, ismeri ezeket a karaktereket, ismeri ezeket a helyzeteket, pontosan tudja, honnan fúj a szél, és csöppet sem lepődik meg, amikor a széljárásnak megfelelően Fabian a párt egykori kegyeltjéből porszemmé válik a hatalom szemében. Hollywoodi sztoriként indul a férfi meséje, de igazi kelet-európai történetté válik a végére, ahol nem marad más, csak a szobazene – és a zseniális, jóízű humor, mely a film legárnyékosabb pillanatait is kivilágosítja.

A történet mellett természetesen a szuper zenék kedvéért is érdemes megnézni a filmet. Egész végig szól a swing, Duke Ellington, George Gershwin, Jimmy McHugh – a jazz legnagyobb szerzői jegyzik a soundtracket. Csodás dalok remek előadásban – aki nem állítja loopra az On the Sunny Side of the Streetet a moziból hazaérve, az nem értett meg semmit a filmből. (Molnár Kata Orsolya)

Csábítók (Agnieszka Smoczyńska, 2015)

A Csábítók egy szirén testvérpár – Arany és Ezüst – kalandjait meséli el a ’80-as évek hangulatát idéző zenés darabban. A két sellő első ránézésre kétlábú, csinos lánykának tűnik, de amint víz éri testüket, lábaik undorító, sikamlós, halszerű uszonnyá alakulnak. Gyönyörű külsejükkel és hangjukkal egy night club rendszeres fellépőiként meghódítják a lengyel éjszakai életet, ugyanakkor nehezen kezelik a sellőléttel járó gyilkos ösztönöket, így beilleszkedésük az emberi társadalomba számos problémával jár.

Smoczynska, az eredeti, anderseni A kis hableány koncepciójának elemeit emeli át, hogy aztán rendkívül beteg és véres formában sokkolja nézőit.  A neongiccses fényképezés és ritmusok, valamint a gyomorforgató, kannibalisztikus jelenetek a Drive és Neon démon rendezője, Nicolas Winding Refn stílusát idézik. A tálalás rendkívül bizarr, ugyanakkor a horrorba illő morbid szegmensek ellenére is a történetet áthatja valamiféle gyermeki báj, ami végig különös hangulatot teremt. Mintha valamiféle popzenével tarkított rémmesét néznénk, ami a bennünk rejlő gyermeket veszi célba.

A film bővelkedik pozitív és emlékezetes pillanatokban, ami elsősorban a két főszereplőnek, Marta Mazureknek és Michalina Olszanskának köszönhető. Kettejük eltérő jelleme, a köztük lévő feszültség és sajátos szépségük teszi őket igazán vonzóvá és félelmetessé egyszerre. A film különleges effektjei sokszor szándékosan valószerűtlenek, mégis jól illeszkednek a történet fekete humorral átszőtt atmoszférájába.  Ugyanakkor a dalbetétek nem igazán viszik előre a film cselekményét, így a Csábítók néha vontatottnak tűnhet.  A döcögő tempó és a bizarr hangulat ellenére viszont Smoczynska eléri célját: szórakoztat a maga beteg módján. (Gueth Ádám)

A világ boldogsága (Michal Rosa, 2016)

A világ boldogsága című film egy sziléziai, német–lengyel határvidéken álló bérház sorsát mutatja be 1939 nyarától 1952-ig. A kietlen telken magában álló, gyönyörű art deco épület látványa már önmagában valami baljós tragédiát sugall, s a korszak történéseinek ismeretében nem kétséges, hogy ez be is következik.

A film középpontjában Róza, a megigézően szép és titokzatos fiatal, zsidó nő áll, akit a ház férfilakói bálványoznak. Olyannyira, hogy az évek során különféle ürüggyel valamennyien becsöngetnek a vörös hajú szépséghez. Róza kitárja előttük az ajtaját, betessékeli őket és látogatóit feledhetetlen vendéglátásban részesíti. Így történik az idős agglegénnyel éppúgy, mint a gyerekes családapával, de még a 12 éves epekedő kamaszfiúval is ártatlanul incselkedik egyet. Róza a „világ boldogsága.” Ám egy nap behívólevelet kap a Gestapótól, és hiába csönget be könnyezve minden lakásba, férfikísérőt keresve magának a félelmetes úthoz, – valamennyi lakó halaszthatatlan elfoglaltságra hivatkozik.

Róza eltűnik örökre, ám a film valójában arról szól, hogy az igazán mélyen ható érzések nem tűnnek el nyomtalanul. A gyönyörű, mindenkit gyengéd szeretettel magába fogadó lány kisugárzása egyfajta késleltetett reminiszcenciaként még évtizedek múltán is képes hatni. Mikor 1952-ben a ház lakói bejutnak a lakásába, minden hajdanán ott járt férfi keres magának egy elveendő kis emléket tőle. A szappant, ami visszaadja az illatát, a levendulát, amit a fürdővizébe szórt, a fotóját, egy selyemsálját.

Holokauszt film ez, még ha nem hagyományos megközelítésben is mutatja be az Európát beárnyékoló tragédiát. Az élet szeretete, a finom érzelmek, a buja érzékiség játsszák itt a főszerepet, amit évtizedek múltán kellőképpen kiegyenlít a férfi lakótársak múlhatatlan bűntudata. Róza eltűnése talán metaforája mindannak a szépségnek és életörömnek, ami vele együtt veszett el a holokausztban. Ennek a megindító, nosztalgikus filmnek a hatása jórészt a Róza szerepét alakító szépséges és tehetséges Karolina Gruszkának köszönhető. Ő testesítette meg számunkra ezt a rég letűnt, de mégis  velünk élő világot. (Argejó Éva)

Egyszerű történet a gyilkosságról (Arkadiusz Jakubik, 2016)

Egy családi gyilkosság mindig hátborzongató – ennél már csak egy rosszabb lehet, ha mindez egy rendőr családjában történik. A film története szerint Jacek, a kiváló minősítéssel frissen végzett, fiatal rendőr mindenáron meg akarja védeni anyját és testvéreit apjuk brutalitásától. A rendőrtiszt apa hosszú ideje terrorizálja a családját, s amikor megölik, Jacek válik első számú gyanúsítottá. A fiú mindent megtesz, hogy bebizonyítsa ártatlanságát, ám a gyilkosság körüli események nem szolgálnak teljes bizonyossággal.

Arkadiusz Jakubik rendező Lengyelország legnagyobb börtönének közelében nőtt fel, így kisgyerek kora óta szembesült a bűnnel, ahogy az sem véletlen, miért épp egy családi erőszak történetét mutatja be filmjében. Lengyel kutatási eredmények bizonyítják, hogy a családok több mint harmadában előfordult már erőszak, és nagy valószínűséggel látensen ez az arány sokkal magasabb. A rendező szerint a patriarchális családszerkezet nagyban felelős mindezért, de amint azt a filmjében is láthattuk, az alkohol is fontos szerepet játszik a társadalmi problémában.

Az apa-fiú konfliktusra kihegyezett történet két idősíkban játszódik. A jelen történései az események mind komorabbá válásáról tudósítanak, míg a retrospektív idősík azok okairól. Feleséget és gyereket bántalmazó családi erőszak bontakozik ki, de kérdés: a rendőrtiszt családfőben felgyülemlett agresszió genezise valóban a családjában rejlik-e, avagy az események mögött sokkal mélyebb ok húzódik? Hiszen az apa amúgy nem gonosz ember, a rendőri munkájából fakadó belső feszültséget azonban csak alkohollal és a család terrorizálásával képes levezetni. A rendőrgyilkossági ügy gyors eltusolásának szándéka pedig a rendőrök és a bűnözők közötti összefonódás lehetőségét is felveti. Az események alakulásának érzékeltetésére szolgál a borostyánnal befuttatott családi ház egészen különleges vizuális megjelenítése. A kamera fölfelé kúszik a ház borostyánfalán, majd hirtelen nézőpontváltással síkba hozza a ház falát és mélyen a borostyánba hatolva azt a baljós képzetet kelti a nézőben, mintha egy sűrű sötét erdőben bolyongana. Ez a film csúcs jeleneteinél többször is alkalmazott kameramozgás különös borzongást eredményez.

A rendező saját megfogalmazása szerint filmjében arra keresett választ, hogy a lengyel népbe szinte belekódolt sors elfogadásának fátuma valóban érvényesül-e az életben, avagy lehet lázadni ellene? A filmből fokozatosan bontakozik csak ki, hogy az anyját védelmező fiatal rendőrfiú magatartása mind jobban kezd hasonlítani erőszaktevő apjáéra. Így válik lassan az erőszak elleni lázadásból mintakövetés. (Argejó Éva)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com