Fesztivál Fókuszban

London 2017: Ilyen ha kísért egy kapcsolat – Rift (Rökkur)

Sokszor mondják, hogy egy kapcsolat nem ér véget a szakítással. Kell valami plusz lezárás akár közösen, akár magadban meghozott, hogy tovább tudj lépni. Ha pedig ez nem történik meg, a múlt és az érzések örökké kísértenek majd. A Rift (Rökkur) című izlandi thrillerben ez a kísértet pedig alakot is ölt.

Erlingur Thoroddsen második nagyjátékfilmje (az első a Child Eater) sok tekintetben figyelemreméltó és élvezetes alkotás, de távol áll a hibátlantól. Feszültségkeltésből jeles, a zord táj választása és használata kitűnő, a thriller történetét pedig nagyon okosan húzza fel két férfi kapcsolatának lezárására. Aztán valamiért bekapcsolódnak olyan szálak, mint a gyermekkori képzeletbeli barát, a fiatalkori megerőszakolás, egy kéjenc gyilkos és egy teljesen értelmetlen lezárás. Jó, ha az ember elgondolkozik a látottakon, miközben pereg a stáblista, rossz, ha úgy ül a sötétben, hogy most mi a fene is történt.

A filmben a bennünk élő démonok, a hiány, a bizonytalanság, a lelkiismeret-furdalás és a másikért való olykor őrült rajongás metaforáját látjuk. A korábban egy párt alkotó Einar (Sigurður Þór Óskarsson) és Gunnar (Björn Stefánsson) néhány napot tölt egy kietlen vidéken egy apró házban, mindentől és mindenkitől távol – azaz csak majdnem mindenkitől. A két férfi hol a nosztalgiára építve próbálja még utoljára átélni azt a szépet, amit egymásnak adtak, hol pedig minden keserűségüket és csalódottságukat levezetve veszekednek a semmin; mintha mindketten lezárást keresnének, de egyikük sem vágyna rá úgy igazán. Kapcsolatuk kísértete pedig lassan alakot ölt.

A Rift szépen építkezve vált át szerelmi drámából körömlerágós thrillerbe. Az azonban az utolsó percekig sem világos, hogy ki vagy mi elől is menekül a két férfi. Ez pedig egy kifejezetten intelligens megoldás, hiszen az erős műfaji jegyek ellenére is megmarad az eredeti mondandó. A film engem sok tekintetben emlékeztetett a francia Idegen a tónál-ra. Ott is egy erős műfaji filmet kapunk, amely legalább annyira szól két férfi kapcsolatáról, noha ott a testiség uralja az érzelmeket.

A múltjuk, a kapcsolatuk, a még meglévő érzések üldözi őket, vagy éppen egymásra veszélyesek? A válasz egyszerre egyik sem és mindkettő. A békés és kopár, mégis valahogy nyugtalanító és a csendjével üvöltő táj közepette nincsenek válaszok. Legalábbis semmiképpen sem felemelőek vagy boldogok.

Aztán az utolsó jelenetek egyikében kapunk egy precízen és nagyon hatásosan felépített hideg zuhanyt: előkerül a harmadik férfi. Ez azonban valójában összetöri az addig szépen kitartott misztikusságot, a sok kérdőjelet és egy szerencsétlen megoldással érthetetlenné teszi a befejezést. Az addig meglévő érdekfeszítő köd teljes sötétségre vált. Ezt pedig egy a műfaj nagyjait felidéző fallikus metaforát magában hordozó képsor sem menti meg. Tény, hogy nyomot hagy bennünk a Rift, de egy jóval erősebb film is lehetett volna belőle, ha a kevesebb néha több elvet követi a rendező.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Horrort nem néz, mert fél tőlük.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..