A homár és az Egy szent szarvas meggyilkolásának rendezője, Yorgos Lanthimos ezúttal az angol történelemből merített ihletet, s A kedvenccel bebizonyította: képtelen hibázni.
Korunk leghíresebb görög rendezője, Yorgos Lanthimos harmadik angol nyelvű filmjében szakított A homár és az Egy szent szarvas meggyilkolása hagyományaival, azaz: A kedvenc (The Favourite) története nem egy különálló, általa teremtett világban játszódik. Ennek következtében nem Lanthimos és eddigi társa, Efthymis Filippou írták a forgatókönyvet, hanem az eddig sorozatokon dolgozó Tony McNamara és az újonc Deborah Davis. A sztorit pedig Lanthimos szerzői stilizációin kívül – mint például a fel-felbukkanó halszemoptika – teljes mértékben a történelemkönyvek lapjairól szerezték.
A Stuart-ház utolsó uralkodója, Anna királynő élete hihetetlenül érdekes és filmvászonért kiált, így Lanthimos történelem tanárnak állt, hogy elmesélje Anglia múltjának ezt a rendkívül magával ragadó szegletét, ami töri órán bizonyára sokunknak kimaradt. Anne 18 évesen ment hozzá György dán-norvég herceghez, mely házasság 25 évig, a férj haláláig tartott. A királynőnek azonban nem csak ezzel a tragédiával kellett szembenéznie, mivel 17 megfogant gyermeke közül csak egyetlen élte túl a csecsemőkort, 11 évesen azonban ő is elhunyt.
A kedvencben az uralkodónő 17 elvesztett gyermekének hiányát ugyanennyi nyúllal pótolja – már ebben az apróságban megmutatkozik Lanthimos jellegzetes groteszkje, hiszen a nyúl köztudottan a termékenység szimbóluma.
Továbbá a sárgarépa vadon termő rokona a vadmurok angolul a Queen Anne’s lace, azaz Anna királynő csipkéje nevet viseli, ami a termesztett répa mellett kiváló tápanyagforrás a nyuszik számára.
Anne maga is rendkívül beteges volt, ráadásul szerencsétlenségére nem volt túl okos sem, melyet udvartartása előszeretettel ki is használt. Így tett például a királynő legközelebbi barátnője, s egyben tanácsadója, Lady Sarah Churchill, aki 13 éves korában ismerte meg az akkor még 8 éves trónörököst. Kapcsolatukat szorosnak nevezni eufemizmus volna, tekintve, hogy a két nő leszbikus szerelmi viszonyt folytatott, sőt Mrs. Morley-nak és Mrs. Freemannek hívták egymást. Lady Sarah „uralkodása” Mrs. Morley trónra lépésétől 1707-ig tartott, amikor is a királynő másik udvarhölgye, Sarah unokahúga, Abigail vonta befolyása alá Nagy-Britannia uralkodónőjét.
Lanthimos ezt a hatalomátvételt örökíti meg meglepő történelmi hitelességgel. A görög géniusz olyan részleteket sem felejt ki, mint például Abigail és Samuel Masham titokban, a királynő jelenlétében történt házasságkötése, a politikus Robert Harley konspirálásai és egyre növekvő hatalma, de még a politikai helyzetet is szerves részévé teszi A kedvencnek – ez pedig a kosztümös filmeknek köztudottan nem az erősségük. Azonban Yorgos Lanthimos nem lenne Yorgos Lanthimos, ha mindezt nem a rá jellemző kifordított, abszurd és groteszk módján mutatná be. Kifigurázza a rizsporos parókák és a fehérre mázolt arcú férfiak röhejes divatját, az angol főnemesség dekadens semmittevését, akik szórakozásból kajával dobálnak egy szerencsétlen, kövér embert, de még magát a királynőt is.
Olivia Colman pedig tökéletes társa ebben Lanthimosnak, játékával egyszerre teszi Anne-t elképesztően röhejessé és hihetetlenül sajnálnivalóvá.
Az alakításával egyértelműen Oscar-esélyes Colman egy olyan Anna királynő képét festi le, aki uralkodónőként a spanyol örökösödési háború egyik hadvezére, mégis teljességgel ignoráns a hadviseléssel szemben; aki inkább ájulást tettet, mintsem állást kelljen foglalni a parlamentben; és aki kicsinyes játszmákkal fitogtatja a hatalmát. De ez a királynő egyben határtalanul magányos, aki szomjazik a szeretetre, óriási önbizalomhiánnyal küzd, viszont talán kezd rátalálni a saját hangjára, önálló akaratára is.
Colman mellett Emma Stone is élete egyik legjobb alakítását nyújtja A kedvencben. A feltörekvő Abigailről a Hiúság vásárának Becky Sharpja jut eszünkbe, aki barátnőkön, szerelmeken keresztül átgázolva törtet előre a társadalmi ranglétrán, miközben a felszínen elbűvölő, megnyerő és bájos. De William Makepeace Thackeray regényén kívül Lanthimos filmje egy szexuálisan túlfűtött Mindent Évárólként is értelmezhető. Az 1950-es Joseph L. Mankiewicz-klasszikusban azonban két nő verseng a hatalomért és egy harmadik nő kegyeiért, így
A kedvenc legfőbb erényévé a három főszereplő – Olivia Colman és Emma Stone mellett a Lady Saraht alakító Rachel Weisz – közti dinamika válik.
A hármójuk közt kialakuló szerelmi háromszöggel, valamint az ezáltal nyíltan vállalt leszbikus viszonyokkal Lanthimos a kosztümös filmek szemérmességét dekonstruálja, míg az Abigail és udvarlója közti kacérkodás kiparodizálja azt. A rendező a kosztümös filmek műfaját még más egyéb aspektusból is kifordítja és vicc tárgyává teszi – visszatérő poén a zsáner szerves részét képező báli táncok koreográfiájának abszolút nevetségessé tétele – így ezek a jelenetek könnyedén a film leghumorosabb perceit ígérik. A kedvenc egyébként is Yorgos Lanthimos eddigi legviccesebb filmje, és nemcsak a tragikomikum vagy groteszk viszonylatában, hanem a klasszikusan vett humor értelmében. De úgy is mondhatnám, hogy ez az első Lanthimos-film, amin többször is hangosan, szívből felnevettem.
A kedvenc tehát a királydráma és a kosztümös filmek paródiájának, a kimagaslóan tehetséges színésznők és a szerzői rendezés tökéletes elegye, Anna királynő kortársa, Vivaldi zenéjének hibátlan aláfestésével, amelyben Yorgos Lanthimos ismét bebizonyította, hogy nem tud hibázni.