Fesztivál Fókuszban

CineFest 2018: Üdvözöl a pokol – Mandy: A bosszú kultusza

Igazi alászállásnak lehetünk tanúi. A Nicolas Cage nevével fémjelzett Mandy: A bosszú kultusza véres, különös, zavarba ejtő és szinte már befogadhatatlan, és épp ezért különleges élmény.

1983-ban járunk. A sebhelyes arcú, mégis gyönyörű és lehengerlő Mandyért (Andrea Riseborough) kell bosszút állnia a favágó Red Millernek (Nicolas Cage), aki számára a lány a világot jelentette. Azt a világot, mely távozásával megszűnt létezni: a harmónia kiveszett és maradt az alvilághoz hasonlító táj és a gyötrelem. Millernek nem maradt semmije: szerelmét a szeme láttára áldozta fel egy szekta, míg ő épphogy túlélte az eseményeket.

Bárdot és láncfűrészt ragad és engedi, hogy a féktelen düh átjárja. Aztán kezdődhet az aprítás.

Sokan David Lynch és Alexander Jodorowsky munkásságához hasonlítják Panos Cosmatos (Beyond the Black Rainbow) legújabb művét. A sötétvörösben és lilában úszó színvilág olyan szuggesztív hatást képes elérni, mintha csak az ördög gyomrában forgatták volna a filmet. Cosmatos ezzel képes volt az év egyik leglátványosabb alkotását letenni az asztalra, de ezzel még nem tette egyértelműen kimagaslóvá. A Mandy azért egy nehéz mű, mert ugyanannyi dolgot lehet benne szeretni és gyűlölni. Mintha tudatosan pakolták volna felváltva a mérleg mindkét serpenyőjébe a pozitív és negatív elemeket.

Kezdjük azzal, hogy a Mandy első órája – mikor még a bosszúszál el sem kezdődik – körülbelül nézhetetlen. Vészesen lassan halad előre a semmi; és olyan ambivalens érzésem volt, hogy fokozatosan süllyedek bele a székembe, de a cselekmény szintjén nem vagyok elkapatva. Válogatott, már-már összefüggéstelennek ható dialógusok váltják egymást – már amikor van párbeszéd – közben meg azon filózhatunk, fog-e történni itt bármi is vagy maradnak a megszállott szektás monológok. Zavaróan belassított jelenetekben jutunk el odáig, ahol más bosszúfilmek kezdődnek: a bosszút kiváltó személy haláláig. A probléma nem elsősorban a tempó volt, hanem az indokolatlansága: nem kívánta a cselekmény, hogy ilyen időhúzó módon magyarázzanak el egy kétmondatos eseményt. Az első óra alatt inkább a címszereplővel, Mandyvel foglalkozunk, ám őt se sikerül közelebb hozni hozzánk. Reddel kedves és összeillő párnak tűnnek, akiket elválaszt egymástól egy ördögi szekta – és innentől jöhetnek a rémálmok.

Nicolas Cage-ről tudjuk, hogy nagyjából minden hatodik filmjére érdemes odafigyelni, de mivel munkamániás fickóról van szó, másfél évente megörvendeztet minket egy remek alakítással. Red Miller figurája pedig megadja neki a terepet a drámához, az akcióhoz és a színésztől megszokott őrülethez (a „Cage rage” újra tetőfokon). A Mandy második felében már ő a központi alak, bosszújában pedig szurkolunk neki, miközben szánjuk a nyomorultat, aki mindent elvesztett.

Nem is akármilyen leszámolást kapunk: a film a végére tényleg megadja azt, amit a ’80-as évek trashfilmjeiben szerethettünk. A vérfaktor magasra hág, az év egyik leglátványosabb filmes gyilkosságát is láthatjuk – egy koponya összeroppantásánál a gore rajongók megnyalhatják a tíz ujjukat –, és megérdemelt a fáradt gőz kieresztése a ráérős felvezetés után. A vérben és verejtékben áztatott főhős levágott és szétszakadó testrészekkel tarkított útját pedig olyan vizualitással támogatja meg a film, amihez hasonlót aligha láthattunk.

A Mandy elvégzi azt a műveletet, amit kevesen próbálnak be: vegyíti a grindhouse világát a művészfilmmel.

Egy kis Koldus puskával erőszak, plusz egy adag Veszett a világ szerelmi sztori és egy púpozott evőkanál Twin Peaks misztikum és kész a főzelék, ami bár markáns ízeket tartalmaz, de megüli a gyomrot.

VHS-kompatibilis LSD-mámorban úszó halvány történetet kapunk: csak a külsőség a fontos. Ám nem olyan, mint a Drive, ami szintén műfajfilmet emelt át az arthouse világába, hiszen ott a B-kategóriás sztori mélységekkel volt előadva. A Mandyben nem ismerjük meg eléggé a figurákat, az események logikáját pedig ritkán tudjuk követni, és maga a helyszín és a világ is tele van abszurddal és fantasyvel flörtölgető elemekkel – gondolok itt az óriási Jupiter bolygóra szereplőink feje felett. Ezek persze csak szimbólumok, egy nagyobb egész részei, de nem azon töpreng igazán a néző, hogy mit jelenthetnek, hanem, hogy az egész blöff-e vagy sem.

Gyenge vagy rosszul tálalt koherencia jellemezi Panos Cosmatos filmjét, mellyel kapcsolatban a végső ítélet előtt bőven érdemes egy-kettőt ráaludni. Bár sokszor egészen kellemetlen élmény megnézni, mégis marad az emberben valami belőle. Az egyedi, sötét hangulata, melyben egyaránt megférnek a valósághoz közelebb álló elvakult szektások és a szegecses ruhában feszítő démonok is. Aztán ott vannak a meghökkentően ötletes képi megoldások: a szektavezér arcának átváltozása után ellenőriztem, nem kevertek-e valamit az italomba. És persze Nicolas Cage, aki nélkül a film nem érne annyit.

A film végső próbája az idő lesz. Kultuszfilm is kerekedhet belőle sajátos stílusa miatt, és el is tűnhet a süllyesztőben csekély tartalmából kifolyólag. Én a 2018-as év egyik nagy felkiáltójeleként tartom számon, mert nemes a (házi) feladat – a grindhouse és az arthouse ötvözése –, de szeretni nem tudom, mert a kísérlet nem igazán térül meg, és a rendező se igazán szereti a nézőjét.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett. Az írás mellett egy filmes rádióműsorban is próbálgatja szárnyait.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..