A Mediawave idei animációs felhozatala a korábbi évekhez hasonlóan sokszínűre sikeredett. A világ minden tájáról, Ausztráliától Mexikóig, Kanadától Izraelig érkeztek filmek, melyek nemcsak tematikában, de eszközökben is rendkívül változatos palettát vonultattak fel.
Különösen sok filmmel képviseltette magát a francia animációsfilm-szakma, de jó pár darabot láthattak a Mediawave látogatói német, belga és lengyel alkotóktól is. Több hazai film is bekerült a nemzetközi válogatásba is, ezekről külön szólunk.
Rögtön az első blokk erősen indított, egy-két kivételtől eltekintve izgalmas, érdekes filmek kerültek terítékre. Személyes kedvencem Augusto Zanovello, Lettres de femmes című 11 perces filmje volt, mely Simon, az I. világháborúban ápolóként tevékenykedő katona történetét meséli el. A papíranimáció igazi önreflexív darab, ahol Simon az asszonyok frontra küldött szerelmeslevelei segítségével foltozgatja a papírkatonák testét. Szépséges és mély alkotás.A zene és a tánc több filmben is szerepet kapott. A Virtuos virtuell a tus egy Louis Spohr darabra eljárt magával ragadó tánca, The Devil Went Down To The Holy Land a Betzefer zenekar számára készült erősen fekete humorú klip, melyben az ördög plüssmacikat öldös, a második szekció El Cantója pedig Ines Sedan egy némaságra ítélt nő zene általi kitörése. Az idei animációs kínálatban több olyan darabot is láthattunk, mely nagy mértékben javíthatta volna a táncfilm definíciójával hadilábon álló filmeket felvonultató táncfilmes szekció kínálatát. Ezek az animáció eszközével dolgozó táncfilmek, nemcsak hogy helyesen értelmezték a műfajt, de némelyikük egészen kimagasló élményt nyújtott. A Ligeti György zenéjére komponált Sonata számos tekintetben kiemelkedő alkotás: mind formailag, mind gondolatiságát tekintve rendkívül impresszív. Nadia Micault nem egyszerűen animálta a mozgást, hanem a színek, a formák, a deformálás, az ábrázolás és az üresség kifejező erejének segítségével jóval mélyebb rétegeket adott filmjének. Igaz ez Vladimir Mavounia-Kouka művére, A La bête-re is, melyben a tánc csupán bizonyos gondolatok kifejező eszköze.
Az idei felhozatalból sem maradtak ki a humoros darabok. Rövid geget kínált Walter Volters Mite–ja, Pawel Prewencki Plažaja, Malgozata Rzanek Danse macabre-ja és Dmitri Voloshin Dji. Death Failsje. „Komolyabb” élvezetet nyújtott a fesztivál vendégei között a vetítésen is résztvevő Frederic Doazan Supervenusa (a lead melletti képen), mely a modern kor szépségiparáról fogalmazott meg vitriolos hangvételű kritikát. A mindössze három perces filmecske az egész kínálat legnagyobb közönségkedvence volt, melyen a nézők hol hangosan nevettek, hol hangosan szörnyülködtek. Kristjan Holm Must stsenaarium című filmje szintén remek, ironikus darab, mely ugyancsak korunk visszásságaira reagál.
A humorral szemben számos komoly darab is bekerült a programba, különösen a harmadik szekcióban láttunk több melankólikusabb darabok. Jean-Claude Rozec La Maison de poussière című szívszorító történetében egy asszony szegődik emlékei nyomába a lebontásra váró épület falai közé, Tomasz Ducki Lazniájában pedig két öreg hölgy kel úszóversenyre. Ez utóbbi filmecske egészen fantasztikus képekkel operál, Ducki a négy perces történet hátteréül szolgáló gondolatot csodálatosan fordítja a vizualitás nyelvére. Uri és Michelle Kranot Hollow landje bár rendszeres él a képi humor eszközeivel, az otthontalanul bolyongó házaspár történetével mégis inkább komolyabb vizekre evez.
Az animációs filmek külön csoportját alkották a dokumentarista és dokumentarista jellegű művek. A zseniális Cargo Cultot a közönség már tavaly az Anilogue-on is láthatta, újdonságot jelentett azonban számunkra Kalle Raittila Yasin című filmje, mely egy szomáliai férfia menekülésének történetét mesélte el. A statikus képeket használó interjúfilm azonban nem tudott vetekedni sem az előző alkotás, sem pedig Victor Orozco Ramirez Reality 2.0 című filmjének gazdag képi világával és komoly gondolatiságával.
