Fesztivál Fókuszban

Berlinale 2019: Útravaló a gyerekkorból – mid90s

A Jonah Hill rendezte mid90s a komikus gyermekkorát meghatározó ’90-es évek érzékeny lenyomata, önvallomás és rendezői debütálás egyben.

Az A24 kicsit több mint egy éve már megörvendeztetett minket egy kellemes kis coming-of-age sztorival. Akkor Greta Gervig rendezői debütálásától (Lady Bird) volt hangos az internet, most pedig Jonah Hillnek adatott meg a lehetőség, hogy színészi karrierje mellett végre kipróbálja magát rendezőként is. Ugyanakkor Hillnek már a Mid90s-t megelőzően is volt némi tapasztalata mind az írás, mind a rendezés terén: korábban két videóklipet is készített. 2011-ben Sara Bareilles Gonna Get Over You, míg 2017-ben Danny Brown Ain’t It Funny című számához. Az ekkor szerzett tapasztalatokat le sem tagadhatná, mivel a Mid90s számos jelenete a videóklip-esztétika jegyeit hordozza magán. Hill, aki a rendezés mellett a forgatókönyvet is egymaga jegyzi, remek arányérzékkel vegyíti filmjének legfontosabb elemeit:

deszkázás, hip-hop, illetve a személyes konfliktusok képezik a mid90s gerincét.

Stevie egy átlagos 13 éves srác, aki a ’90-es évek Los Angelesében éli mindennapjait. Egyik nyáron hozzácsapódik egy nálánál idősebb társasághoz, akik bevezetik a deszkázás és a bulik világába. Innentől kezdve Stevie számára ez a társaság jelenti a fő szocializálódási pontot, ráadásul remek menekülési lehetőséget is az otthoni életét megkeserítő, agresszív bátyjától, akit a Lady Birdből ismerős Lucas Hedges alakít.

A család és a „banda” közt feszülő ellentét, a gyakran féktelen bulik és menőzés valamelyest a gengszterfilmek világát tükrözik. S valóban, a főhőst körbevevő közeg időnként kicsiben, de hasonló mechanizmusokat produkál, mint egy gang. Fontos különbség azonban, hogy ezek a srácok korántsem bűnözők, pusztán imitálják azokat a viselkedési formákat, amiket maguk körül látnak.

Stevie a film elején egy érintetlen, tiszta kölyök, aki a történet során egyre inkább elsajátítja azokat a sok esetben káros mintákat, amiket később berögzült normaként szokott továbbvinni az ember. A mid90s-t ezen aspektusa emeli ki leginkább az így jöttem-filmek halmazából. Hill ugyanis nem csak egy számára fontos korszak retrospektívjét szolgáltatja, és nem is csak a tizenévesek jellegzetes problémáit járja körül, hanem igyekszik rámutatni arra, hogy

a gyermekkorban ért hatások milyen módon alakítják ki a maszkulinitás klasszikus és sok esetben káros formáit/jellegzetességeit.

Bátyja testi fenyítés által próbál tiszteletet kivívni magának, haverja, Ruben a menőzés és arcoskodás mögé bújva rejti el valódi érzelmeit, míg másik, nemes egyszerűséggel Fuckshitnek becézett barátja az önpusztítás és a mértéktelenség káros üzenetét közvetíti. Mivel Stevie nem ismeri a valódi apját, pusztán édesanyjának aktuális barátját, tudattalanul is követendő apaminta után kutat. A közvetlen társaságát jelentő fiúk mindegyike más és más családi közegből érkezik, és ezáltal mindegyikük másfajta minta szerint nevelkedik. Ezen értékrendek ütközőzónájába kerül főhősünk, aki hol egyik, hol másik barátjának viselkedési formáit kezdi elsajátítani. Hill ezen a szűk baráti társaságon, az ő egymáshoz fűződő viszonyaikon keresztül modellálja azt a hosszú évekig tartó szocializálódási-tanulási folyamatot, aminek során kialakulnak egy gyermek személyiségének, így férfiképének alapvető sarokpontjai.

Ez a férfikép pedig számos negatív jellemzőt is magában foglal.  Ne mutass ki erős érzelmeket, és ne is beszélj róluk. Ha esetleg mégis muszáj, akkor legalább csomagold a kúlság hamis látszatába. Ne mutasd ki a gyengeségeid, elrejteni pedig úgy tudod őket, ha más személyeken élcelődsz. Aki pedig nem tartja magát ezekhez a férfias törvényekhez, az elkerülhetetlenül „buzis”. Ez a kifacsart logika remekül jelenik meg a filmben. Stevie először csupa lélek, izgága karaktere látványosan alakul át. Helyét a hűvös távolságtartás, a látszatra való törekvés kényszere veszi át – vagyis olyan jellemzők, melyek végeredményben a közvetlenséget, érzelmeink őszinte kifejezését lehetetlenítik el. A rendező az egyik interjúban azt nyilatkozta, hogy a srácok tartva a megbélyegzéstől, kirekesztéstől fokozatosan építik magukba ezen értékeket, s ez vezet a későbbiekben számos szörnyű döntés megszületéséhez, illetve megannyi félreértés kialakulásához.

A filmnek nem célja megfosztani a nézőket minden reménységüktől, ezért alternatívát is felmutat Ray (Na-kel Smith) személyében. Ray ugyan fekete bőrű, de ez különösebben nincs kidomborítva a film során. Élete nem rosszabb és nem is jobb, mint a többieké, viszont úgy képes a deszkások közösségének egyik legprominensebb tagja lenni, hogy közben nem igazán követi a korábban felsorolt mintákat. Persze ugyanúgy menőzik és bulizik, mint a többiek, de egyrészt figyel a mértékletességre, másrészt kitartóan ragaszkodik azon céljához, hogy sikeres deszkás legyen – ezzel pedig Stevie-nak is használható példával szolgál.

A főhőst a 13 éves Sunny Suljic alakítja, akit az Egy szent szarvas meggyilkolásában láthattunk legutóbb. Minden túlzás nélkül állítható: nála alkalmasabb gyerekszínészt aligha castingolhattak volna. Azon túl, hogy rendelkezik Jonah Hillre jellemző vonásokkal (tovább erősítve a film személyes jellegét), remekül deszkázik, és korát meghazudtoló megértéssel és érzékenységgel kelti életre Stevie ambivalens, hol félszeg és szeplőtlen, hol pedig züllő és arcoskodó karakterét.

Külön említést érdemel a fiúbanda vezéregyéniségét, Rayt megformáló Na-kel Smith, aki színészi kvalitásai mellett elképesztően profin gördeszkázik. A látványos mutatványok nagy részét is neki köszönhetjük. Továbbá nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a korábban már említett Lucas Hedgest, akit rettentően üdítő a Lady Birdben látott karakterétől szögesen eltérő bully-szerepben viszontlátni.

A mid90s masszív retro-hangulata miatt is élvezetes alkotás.

A múltidézést erősíti a 4:3-as képarány, a számos popkulturális utalás (például az 1986-os Állj mellém!) és az ütős soundtrack is. Ez utóbbi egyébként szintén telitalálat. A magyar nézőknek ráadásul külön öröm, hogy az egyik jelenetben az Omega klasszikusa, a Gyöngyhajú lány is felcsendül. És hogy mit keres egy Omega-sláger egy amerikai filmben? Ezt a számot pár évvel ezelőtt Kanye West a Yeezus nevű albumában használta fel, Jonah Hill pedig a rapper elkötelezett rajongójaként, az album révén szerzett tudomást az Omega-dal létezéséről, ami olyannyira megtetszett neki, hogy mind a fimben, mind annak előzetesében felhasználta.

Jonah Hill rendezői debütálása tehát több szempontból is sikerként könyvelhető el. Így jöttem-sztoriként nem csak, hogy megállja a helyét, de képes újat mutatni. Retrofilmként pedig tökéletesen idézi meg a a rendező gyermekkorát jelentő 90-es éveket. A mid90s című filmjével Hill bebizonyította, hogy eredeti hivatása mellett rendezőként is képes megállni a helyét. Saját elmondása szerint még számos olyan történet lapul a tarsolyában, amit szeretne filmre vinni. Mi csak annyit mondhatunk: várjuk a folytatást!

Énekes Gábor

Énekes Gábor

Énekes Gábor a Filmtekercs gyakornoki programjában vesz részt. Ha te is jelentkeznél, kattints ide!

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..