Magazin

Ritka kincsek az Előhívás – #V4filmfeszt műsorán

Milos Forman: Tűz van, babám! az Előhívás műsorán
Milos Forman: Tűz van, babám! az Előhívás műsorán

Február 14-én startol az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Visegrádi Csoport országainak filmterméséből szemezgető Előhívás – #V4filmfeszt. A meglepően értékes programkínálatból négy, mozikban ritkán látható kincset ajánlunk most az érdeklődők figyelmébe!

A temetetlen halott – Nagy Imre naplója (Mészáros Márta; 2004)

Mészáros Mártát a családtörténetek mellett a huszadik századi magyar történelmi traumák érdeklik – de természetesen a két téma nem választható el egymástól. Így ahogyan a személyes vallomásokba is rendre betör a külvilág (Napló-filmek), úgy a közéleti szereplőkről szóló filmekre (Utolsó jelentés Annáról) is igaz: voltaképpen családi drámák. A Nagy Imre haláláig vezető utat bemutató A temetetlen halott is inkább életrajzi, mint történelmi film. A rendezőnő – amíg lehet – családfőként ábrázolja az elhurcolt politikust, akit felesége és gyermekei is követnek a száműzetésbe, a külvilág eseményei pedig elkülönítve, archív vagy fekete-fehér felvételeken szivárognak csak be. Így A temetetlen halott egyszerre több és kevesebb egyszerű ’56-os filmnél, és ezért is igazán megrázó Nagy Imre tragédiája: magányos szenvedése, börtönévei ezek után még fájdalmasabbak.

Nagy Imre nem született hősnek, mégis mártírrá vált. Mészáros Márta gyakorlatilag rehabilitálta az ellentmondásos megítélésű Nagyot azzal, hogy a komplex történelmi szerepbe kerülő politikus tartását, emberi nagyságát emelte ki, Jan Nowicki pedig mély hitelességgel keltette életre őt. (Gyöngyösi Lilla)

 

Eszkimó asszony fázik (Xantus János; 1983)

Tartózkodó érzékiség, posztmodern intenzitás, Trabant a szobában. Xantus János első nagyjátékfilmje a nyolcvanas évek fragmentált magyar szubkultúrájának hiteles lenyomata, miközben nézőbarát módon szórakoztató. Az eredetileg Orgazmus néven alakuló URH, az elborult sámán-punk VHK, a „köpni kell” Bizottsága mellett, zavart keltően személyes és befelé forduló a Trabant együttes, amely a film apropóján alakult. Akárcsak a zeneszámok szövegei, úgy a film sem szól másról, mint az értelemkeresésről egy leginkább ezt korlátozó korszakban.

Eszkimó asszony, akárcsak generációja, mindenhol fázik, sehol sem találja helyét. Két férfi is magáénak akarja, nem is annyira az érzett szerelem miatt: sokkal inkább saját életük megmentőjét látják Mariban. Más nem is tud lenni a film, pusztán melodráma. Marit a megközelíthetetlen, űzött vad tekintetű, nem evilági Méhes Marietta játssza. A siketnéma férj szerepe Lukács Andoré, aki önmagában képes torokszorítóan tragikus esendősége révén a giccses, már-már parodizáló szerelmi történetbe komolyságot és őszinteséget vinni. Jeles András és Gothár Péter filmjeihez hasonlóan Xantus is beletalál a közérzetfilmek poszthippi hangulatába, ahol pár kilométerrel arrébb, talán éppen Fassbinder, Warhol és Udo Kier társalognak belemerülten, miközben Udo felemlegeti Bódy Gábor Nárcisz és Psychéjét, és habár mosolygunk, mégis érezzük, a szív összeragaszthatatlan. (Szin Karolina)

 

Kuckók (Jan Hrebejk; 1999)

Szamárköhögés és 1956, Kuckók és 1968. Gárdos Péter, illetve Jan Hrebejk szatírái minden tekintetben párdarabok: lakásfilmes műfajiságuk és groteszk humoruk éppúgy egy tőről fakad, ahogy a két film hátterét adó történelmi fordulópontok is.

A Kuckók két családról mesél, akik egy kétemeletes prágai villa egyik, illetve másik szintjén élnek. A sors furcsa fintora, hogy míg a rendszerellenes Kraus úr kárpótlásként kapta a lakást – orvosolandó a II. világháborús hadifogságban elszenvedett kínokat, addig Sebek urat, a szovjetekkel együttműködő, hivatásos katonatisztet megjutalmazták vele. Ám hiába minden ideológiai ellentét, 1968 idegen tankjai mindkét családfőt legtaglózó pofoncsapásként érik.

A Kuckók groteszk gegek sokaságától lesz szerethető. A szívszerelmes kamaszfiú öngyilkossági kísérlete sikertelenül végződik – villanytűzhelytől csak hőgutát lehet kapni. A keleti blokk gazdasági csodájában reménykedő Sebek úr többször is elszúrja az ajándékvásárlást: az NDK-s műanyagkanalak bizony megolvadnak a forró teában. Kraus úr pedig rendíthetetlenül ismétetgeti, hogy „már csak egy évet adok a bolsiknak.” Jan Hrebejk azonban nem szakad el teljesen a hétköznapok valóságától, őszinte empátiával örökíti meg, miként talál új célokat egy szüntelenül civakodó férj és lázadó kamaszlánya, miután egymásra maradnak az édesanya elhalálozása miatt. (Kiss Tamás)

 

Tűz van, babám! (Milos Forman; 1967)

Miloš Forman mielőtt elhagyta hazáját, hogy Amerikában olyan kultuszfilmeket rendezzen, mint a Száll a kakukk fészkére (1974), a Hair (1979), vagy az Ember a Holdon (1999), hátrahagyta a cseh újhullám filmtörténetileg oly jelentős filmjeit, mint a Fekete Péter (1964), az Egy szöszi szerelme (1965), vagy a Tűz, van babám! (1967). De akárhol is készültek, művei rendre a társadalom és az egyén viszonyáról szólnak. A kisemberekhez megértéssel fordul, míg az elnyomó rendszerek ellen erős kritikával szólal fel, még ha az humorba is van ágyazva.

A Tűz van, babám! tűzoltóbáljának groteszk humorát a burleszk és a realista filmjegyek váltakozása adja. Az emberek szórakoztatásán látszólag oly serényen munkálkodó tűzoltók keze közül minden kicsúszik: a tombola nyereményeket ellopkodják, a szépségverseny jelöltjei elmenekülnek, az ünnepeltet pedig egyszerűen elfelejtik. A rendszer sajátossága ez az elnyomás, amivel a tűzoltók az eseményeket levezényelnék, csakhogy az emberek lázadnak, igaz csendesen, mert maguk sem értik, hogy mi ellen, hogy a szórakozás nem igazán értük van. Végül, hogy teljes legyen a kudarc, a tűzoltóbál alatt egy ház porig ég.

A rendszer kudarca ez, mely rákényszeríti magát mindenkire, de funkcióját betölteni képtelen. A hasító társadalomkritika közepette a kispolgárokat és létük tudatlan abszurditását Miloš Forman szeretetteljesen ábrázolja. Ezért lehet, hogy miközben kínosabbnál kínosabb pillanatokat élünk meg, mégis tudunk mosolyogni a filmen. (Keller Mirella)