Fesztivál

Titanic 2018: Élvezd ki a pillanatot, mert nem lesz több! – Zenei dokumentumfilmek a Titanic Dox szekcióban

Az idei Titanic Dox szekcióban két gyökeresen eltérő zenei dokumentumfilmet (RocKabul, American Valhalla) mutattak be, melyek őszinteségük és nyers erejük mellett mégis hasonló üzenetet közvetítettek: üvöltve figyelmeztetnek az idő múlására és a lehetőségek kihasználására.

A Titanic Filmfesztivál évek óta nagy hangsúlyt fektet arra, hogy szélesebb körben is népszerűvé tegye a zenei dokumentumfilmeket. A Titanic Dox szekcióban az elmúlt években egy sor különleges alkotást mutattak be, melyek a zenei paletta legkülönbözőbb oldalairól mesélnek: Leonard Cohen elveszettnek hitt 1972-es koncertfilmje (Bird on a Wire), Jim Jarmusch rajongói vallomása Iggy Pophoz (Gimme Danger) vagy az amerikai őslakosok könnyűzenében játszott elvitathatatlan szerepét bemutató Rumble: The Indians Who Rocked The World egytől egyig gyönyörű pillanatképek és áttekintések a 20. század könnyűzenéjéről.

Az idei programban ismét Iggy Pop és az afgán heavy metal kerül a középpontba!

RocKabul

Nem könnyű dokumentumfilmet forgatni egy olyan országban, ahol a ’70-es évektől kezdve napjainkig állandósult a háborús állapot. Pláne nem könnyű zenei dokumentumfilmet forgatni a heavy metalról, ami az ördögtől valónak bélyegzett, ezáltal tiltott is. Az ausztrál Travis Beard 7 évet élt Afganisztánban a 9/11-es terrortámadás után, amikor az amerikai katonai intervenciót követően valamelyest sikerült konszolidálni az országban uralkodó káoszt, megerősíteni a kormányt és perifériára szorítani a tálib lázadókat. Beard egy zenei dokumentumfilm köntösébe bújtatta az ország történetének ezt a viszonylag békésnek és kulturálisan prosperálónak mondható szakaszát.

A rendező haditudósítóként érkezett Kabulba, ám kintlétének célja egészen más irányt vett, amikor megismerkedett egy csapat afgán sráccal, akik az életüket is hajlandóak voltak kockára tenni azért, hogy heavy metalt játszhassanak. A RocKabul ennek az öt fiatalnak az életét követi nyomon 7 éven keresztül az első botrányosan sikerült próbáktól kezdve, a kis létszámú underground fellépéseken át első nemzetközi koncertjükig.

Beard a District Unknown történetén keresztül nem csupán a zene bőrszínen és nemzeteken átívelő egyesítő erejéről mesél. A kormány szigorú szabályaival és a vallás kőbe vésett dogmáival küzdő, a társadalom nagy részének ítéletével nap mint nap szembesülő és jövőkép hiányával rendelkező, fiatal generáció bemutatásával a rendező sokkal mélyebb és univerzálisabb szintre emeli alkotását. A RocKabul egy mellbevágóan hiteles és őszinte dokumentumfilm egy olyan Afganisztánról, amit nagyon kevesen láttak a saját szemükkel!

American Valhalla

Egy album felvételeinek dokumentálása, majd a kész film széleskörű terjesztésének terve mindig felveti bennem a kérdést, hogy az előttem pergő felvételek mennyiben mutatnak egy kiválóan működő marketinggépezetet, vagy mennyiben lehetek tanúja olyan egyszeri és megismételhetetlen pillanatoknak, melyek egy lemez születésekor mennek végbe. Hasonlóan kényelmetlen helyzetben voltam a Nick Cave Skeleton Tree albumának munkálatait és az énekes gyászmunkáját bemutató One More Time With Feeling esetében: sokszor inkább hatottak elidegenítően a gyönyörű képek és kompozíciók, mint őszintének.

Az American Valhalla esetében is akadnak olyan pillanatok, amikor rezeg a léc, az összképet tekintve viszont egy végtelenül profi és megkapó őszinteségű doksit kapunk két zenei géniusz kollaborációjáról. Iggy Pop hullámzó minőségű életműve szép párhuzamot mutat az énekes ösztönös, impulzív, önsorsrontó életével, aminek szintén megvoltak a maga mélypontjai. A művész 2015-ben, közelítve a hetedik x-hez úgy érezte, szüksége lenne egy karrierjét összegző lemezre, amellyel hasonlóan szépen és méltóságteljesen búcsúzhat, mint barátja és alkotótársa David Bowie, aki a Blackstar megjelenése után két nappal elhunyt. A lemez elkészítéséhez szükséges kreatív erőt és inspirációt a Queens of the Stone Age frontemberében, Josh Homme-ban találta meg.

Az American Valhalla Josh Homme és Iggy Pop visszaemlékezésein, naplóbejegyzésein keresztül meséli el az album (Post Pop Depression) és az azt követő turné megszületését. A két zenész kalauzolása mellett bejárhatjuk otthonaikat, beavatnak dalszövegírói munkájukba, belekóstolhatunk a stúdióban zajló munkába, majd a teltházas koncerteken a színpadról élvezhetjük elképesztő zenei tudásukat, amiből mindent beleadtak a Post Pop Depressionbe.

A dokumentumfilm legnagyobb ereje mégis az, hogy kézzelfoghatóvá teszi az idő múlását és a pillanatok megismételhetetlenségét. Josh Homme számára kihagyhatatlan alkalom volt, hogy együtt dolgozhasson fiatalkori idoljával, míg Iggy számára egyszeri és soha vissza nem térő lehetőség, hogy számot vessen önmagával, és valami olyat alkosson, ami összegzi munkáját, életét és hivatkozási alapként szolgálhat a jövő generációi számára. Azt hiszem, a filmet látva és a lemezt hallgatva David Bowie elismerően mosolyog a felhők felett egy mennyei nyugat-berlini szórakozóhelyen néhány punk angyal társaságában.

Dunai Marcell

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..