Kritika

Élve eltemetve – Megsebzett szívek

A Megsebzett szívek hősei duzzadnak az életerőtől, csak közben a testük felmondja a szolgálatot. Radu Jude új műfajban alkotott felejthetetlent.

Max Blecher, a félig elfeledett zsidó-román avantgárd író mindössze 29 éves volt, amikor 1937-ben csonttuberkulózisban meghalt. Az ő önéletrajzi ihletésű regénye a magyarul sajnos nem olvasható Megsebzett szívek, amelyet A legboldogabb lány a világon, a Mindenki a mennybe megy és az Aferim! rendezője, Radu Jude adaptált szabadon különleges hangulatú drámává. A főhős-alteregó Emanuelt egy Fekete-tenger parti szanatóriumban kezelik, a gyógyulás viszont egyre késik. A megtört testű, de szárnyaló szellemű fiatalember életébe a harmincas évek román közélete is beszűrődik: a háttérben duruzsoló rádió és az újságok folyamatosan a fasizálódásról tudósítanak, azaz a történet időpontja korántsem közömbös.

A Locarnóban díjazott Megsebzett szívek – az Ifjúság után – újabb variációt kínál A varázshegyre, szereplői viszont Paolo Sorrentino víziójával szemben ismét fiatalok. Sőt, hangsúlyozottan azok: ebben a szanatóriumban idős betegek egyáltalán nincsenek. Ennek a gyakorlati oldala persze az, hogy ez a betegség főleg a gyerekeket és fiatalokat támadja meg, akik aztán a kezelések hatására vagy meggyógyulnak, vagy – meghalnak. Akárcsak Thomas Mann regényénél, a Megsebzett szíveknél is az lehet az érzésünk, hogy aki ebbe az intézménybe bekerül, az csak betegebb lesz – Radu Jude hatásosan építi fel azt a mikrovilágot, amelyből aligha van kiút.

Korukból adódóan a szanatórium lakóinak élete sajátos: a halál árnyékában, az egész felsőtestet borító gipszek, az ágyhoz kötöttség vagy a különböző protézisek ellenére kicsapongó életet élnek, folyamatosan mókáznak, játszanak, szerelmeskednek – de nem maradnak el a varázshegyes elmélkedések sem. Emiatt a szanatórium a nyugalom szigete helyett inkább tűnik bolondokházának vagy cirkusznak. A pergő dialógusok, szójátékok betöltik a filmet – ezek pedig egyformán szólhatnak ókori és kortárs filozófusokról, irodalomról és Nivea-reklámokról. A megszámlálhatatlan popkulturális és szépirodalmi idézet roppant szórakozató, ugyanakkor a szereplők korlátaira hívja fel a figyelmet. Emanuel és barátai, szerelmei hiába töltik meg a kórházi közeget élettel, attól az még nem lesz kevésbé nyomasztó.

Ez a tragikus kettősség határozza meg a Megsebzett szívek egészét.

Radu Jude az Aferim! után újból a múltba helyezte filmje cselekményét, amelyhez még a fekete-fehér westernnél is különösebb formát választott. A lekerekített sarkú, 4:3-as képarányú, statikus beállítások a diaképeket idézik – a rendező a mozdulatlanságot azzal magyarázta, hogy így a film stílusa alkalmazkodik a szereplők kényszerű merevségéhez. A kameramozgás nélküli „anti-film” velejárója, hogy számos részletről lemaradunk, vagy túlságosan távolról látjuk a jeleneteket – így viszont egyrészt voyeurként leskelődhetünk a szereplők után, másrészt könnyen átérezhetjük a helyzetüket: mintha minket is csak ottfelejtettek volna egy kórházi ágyon a folyosón. Ugyanakkor ahogy a cselekményben, úgy a képekben is sok a groteszk irónia – például amikor a naturalista orvosi vizsgálat-jelenetet Rembrandt Dr. Tulp anatómiájának obligát megidézése oldja fel.

Jude folyamatosan húsbavágó Blecher-idézetekkel töri meg az epizodikusan építkező filmet. Blecher művészetének egyik tárgya ugyanúgy a saját beteg teste volt, mint a hozzá hasonlóan szürrealista Frida Kahloé – az alkotással igyekezett túlélni, értelmet találni a helyzetében és szórakoztatni magát. A Megsebzett szívekben kétségbeesetten tudósít arról az elveszettségről és kiszolgáltatottságról, ami az állapotát kísérte. Hősei sztoikus nyugalma mögött tragikus küzdelem és élni akarás tombol: a fiatalok a végtelenségig tagadják, hogy súlyos bajuk lenne, a páncéljuk alól viszont néha előbújik a rettegés. A súlyos érzelmi töltet miatt lehetséges az, hogy a film minden elidegenítő eszköz ellenére mélyen megérint: a Megsebzett szívek formailag és tartalmilag egyformán nagy hatású, emlékezetes mű.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com