Fesztivál Fókuszban Kritika

Reisz Gábor egy drámakirályfi – Rossz versek

Egyszerre több és kevesebb is a Rossz versek a VAN-nál: Reisz Gábor szélesebben merít, mégis kevesebbet markol. De továbbra is végtelenül szórakoztató.

2014-ben a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan látszólag a semmiből érkezve hatalmasat robbant. A magyar film tetszhalott állapotban lebegett éppen: vagy súlytalan játékfilmek készültek, vagy emészthetetlen művészmozik. A VAN viszont kilépett ebből a mederből: fanyar humorral, nagyfokú öniróniával beszélt egy generáció minden problémájáról. És a nemzedék imádta, megnézte a moziban, akár többször is. Aztán a hírnév hátán a film eljutott más nemzedékek tagjaihoz, akik értetlenül álltak előtte. Egy idő után világossá vált: ha a néző nem tud azonosulni a főhőssel, Szentesi Áronnal, akkor számára a VAN nemhogy értelmetlen, de felháborító. Mert mégis minek kell piedesztálra emelni egy ilyen fickót?

Biztos vagyok benne: a Rossz versek ugyanilyen megosztó lesz.

A film egyik meghatározó jelenetében a főhős az égnek emeli a tekintetét, és villámokkal súlyosbított esőben azt üvölti: „Én egy Szarjános vagyok!

Tehát Reisz Gábor ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Csak épp a főhőst ezúttal Merthner Tamásnak hívják, és ezúttal ő alakítja (ami nem biztos, hogy jó döntés volt, mert színészkedni sajnos nem tud olyan jól, mint rendezni vagy írni). A film pedig bizonyos értelemben megint nem szól semmiről. Anna (Nagy Katica) szakít Tomival, a fiú pedig elkezdi feldolgozni. A szakítás révén felidézi gyerekkorát, és sorra keresi a hibát – hol siklott félre az élete?

Így a Rossz versek kusza és csapongó, mint az emlékezet, mint a múltidézés az ember fejében. Tomi élete halad előre – hazajár a szüleihez időnként, reklámfilmet rendez, találkozik a barátaival – de közben folyton eszébe jut vagy felidéz valamit 8, 13 és 17 éves korából. Sőt, a film még arra is kitér, hogy az emlékezet nem megbízható és állandóan változik.

Szakítós film a Rossz versek, azon belül pedig férfiszakítófilm. A zsáner változásai szépen lekövetik a férfi ezen archetípusának generációs változásait. Woody Allen még totális különc volt az Annie Hallban, aztán jött a geek John Cusack/Nick Hornby a Pop, csajok, satöbbivel, őt követte a még mindig kissé fura Jim Carrey és Michel Gondry az Egy makulátlan elme örök ragyogásával, majd a már szinte teljesen átlagos Joseph Gordon-Levitt és Marc Webb az 500 nap nyárral. A változás iránya más értelemben is megjelenik: a drámai kiborulás – amelynek joga korábban a nők kizárólagos privilégiuma volt – egyre inkább elfogadottá vált a férfiak számára is. Tehát a drámakirálynők mellett megjelentek a drámakirályfik is.

A felsorolt filmekben három közös vonás szembeötlő, és mindhárom megfigyelhető a Rossz versekben is: a már említett nem-lineáris történetvezetés, a főhős szeretnivaló lúzer személyisége, illetve a vizuális ötletekben és gegekben megvalósuló formanyelv. Tomi sok tekintetben épp olyan, mint a felsorolt alkotások férfi főszereplői. A rendező viszont megpróbál továbblépni azon a leegyszerűsítő állításon, hogy ez az archetípus szimplán csak szerencsétlen. Épp erre keresi a választ: hogy lehet, hogy egy volt vízilabdázó, verseket író, gitározó, reklámfilmrendező fickót egyszer csak kidob a csaja? Nagyon bölcsen nem a nőt hibáztatja, sőt igazából Annáról szinte semmit nem tudunk meg – ellentétben Annie Hallal, Summerrel vagy Clementine-nal.

De nem csak ebben más, mint a többi film. A fentiekkel szemben Tomi ugyanis vérbeli Y-generációs figura. És mint ilyen, képtelen felnőni. Fiúként, kamaszként majd felnőttként is Tomi mindent abbahagy – az a furcsa, hogy erre a mintára nem figyel fel. Sőt, a végkicsengés még rá is erősít a narratívára, hogy ez a helyes lépés. Így összességében furcsa kettősség jellemzi a filmet és magát a generációt is. Egész idő alatt önmagát keresi, mégis a külvilág számára ez az elveszett nemzedék.

A Rossz versek pedig pont olyan, mint a főhőse: keresi a választ az élet nagy kérdéseire, de nem jut semmire.

Ez viszont nem feltétlenül baj, mert ezekre a nagy kérdésekre nem lehet választ találni. De akkor is: van egy ígéret, amit nem vált be a film. Helyette viszont sokat beszél a gyerekkorról és a művészetekről kultikus beszólások formájában, ilyeneket mond, hogy „Mindig féltem Arany Jánostól: szerintem pont úgy néz ki, mint Sztálin”. Vagy „Féltem a Jézuskától – te nem félnél valakitől, aki éjszaka csak úgy bejön a lakásodba?” És közben folyamatosan reflektál a kis magyar valóságra, de a VAN-hoz képest mélyebb merítésben, retrospektíven is. A mai harmincas generáció magyarságát meghatározó identitástudat sarokköveit kitűnő stílusban idézi fel a rendező a szó szerint fapados oktatástól a béna óriásplakátokon át addig az emlékig, amikor arcon öntik a főhőst politikával (egyébként ezek miatt a tallinni sajtóvetítésen a külföldi újságírók egy szót sem értettek a filmből). Reisz Gábor az önreflexív karakterét és annak magyarságát fanyar öniróniával mutatja be, és remek érzékkel így megmenti a nézőt attól, hogy az egész útkeresést túl komolyan vegye.

reisz gabor rossz versek sajtonap 5 Takacs Kati

Mindezt pedig ötletes vizuális formanyelvvel interpretálja. A trükkös megoldások, amelyek már a VAN-t is színesebbé tették, most még frappánsabbak lettek, a vágás például egészen lehengerlő, Tálas Zsófia szenzációs munkát végzett. Kifejezetten szórakoztatóak a különböző filmes bevágások (Szomszédok, Híradó), ráadásul ezek mellé még a rendező hozzátett egy sor filmművészeti referenciát például A remény rabjaiból, a Fargóból vagy az Amélie csodálatos életéből (igaz, utóbbiból nem csak a képi világot emeli át). Emellett megannyi motívum végigkíséri a történetet (levendula, csirke), amiből egyértelműen az ajtó a legszebb és legtartalmasabb.

Tehát kétségtelenül gazdagabb, koherensebb és színesebb a Rossz versek a VAN-nál.

Mégis ugyanolyan érzés kering bennem, mint Nemes-Jelesnél a Saul fiaNapszállta kapcsán: ugyan a szerzői vonások erősödnek, az életmű mégis csak szűkül. Talán ellentmondásosnak hangzik azt kijelenteni egy mélyen önéletrajzi elemekből táplálkozó filmről, hogy túlontúl óvatos, de van erre egy találó sportnyelvi kifejezés: hazai pályán játszik. Ha a Nekem Budapest Péterét hozzáveszem, Reisz Gábor harmadszorra mesél önmagáról. És ugyan ezt remek stílusban teszi, ráadásul nemzedéki társam, úgyhogy ezer szálon tudok kapcsolódni a karakteréhez, de mostanra már szívesebben látnám őt valami másról mesélni.

Kérdés, hogy Reisz Gábor (Tamás, Áron vagy Péter) felnőtt-e már egy más típusú, más műfajú film elkészítésének feladatához. Az biztos, hogy a tudása megvan hozzá, a kérdés az, hogy hisz-e magában eléggé ehhez. Vagy lehet, hogy egy Y-generációs sosem nő fel teljesen?

***

A cikkben egy idézetet a film marketing ügynökségének kérésére javítottunk. 

A cikket a hazai premier kapcsán 2018. december 28-án frissítettük.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..