Tegnap folytatódott a nemzetközi rövidfilmek seregszemléje a Vörösmarty moziban, ahol idén szeptemberben is gőzerővel dübörög a Budapest Short Film Festival, azaz, ahogyan mindenki ismeri, a BuSho. Tudósításunk a versenyfilmek második napjáról.
Összességében elmondhatjuk, hogy a második nap felhozatala gyengébb volt az elsőnél, de csak kis mértékben. Megint voltak kiemelkedő filmek, de sajnos a palettára került jó pár elbaltázott alkotás is.
Az álművészieskedő filmek mezőnyében a német Tom Bewilogua 1000 gramm című alkotása „vezet” a tegnapi kínálatból. Kedves Tom (ha szólíthatlak így), attól marhára nem lesz nagy művész(filmes) az ember, ha egymással marhára nem összefüggő jeleneteket pakol egymásra, a kamerát folyamatosan 180 fokban fordítgatja, és olyan elcsépelt megoldásokat használ, mint a fekete-fehér képen vörösen izzó vérfoltok (vagy coca-colás címke). Arról meg ne is beszéljünk, hogy a szexualitás és az evés párhuzama nagyjából Marco Ferreri óta elcsépelt téma.
Hasonlóan idegesítő volt a brit Karolina Malinowska Az 5. szint című kisfilmje, ami nyilvánvalóan valami erős pszeudo-freudi alapra épült, de leginkább csak egy zavaró David Lynch-utánzat vált belőle. A semmitmondó, „ez meg minek készült el?” kategória „győztese” ezúttal pedig a finn Kai Tuomola Érintés című műve.
A portugál Árnyak (Nuno Dias) halálosan komoly horror-utánzat akar lenni, a szerencsétlen áldozat és brutális üldözőjének viaskodását torz színvilággal és fröcsögő művérrel toldva meg, ami inkább kínossá és nagyon erőltetetté válik.
De, ha belegondolunk, hogy tavaly kb. minden ötödik kisfilm vagy hasonlóan kínos horror-parafrázis, vagy gyenge Sin City-klón volt, teljességgel örülök, hogy idén csak egy ilyet volt „szerencsém” eddig megtekinteni.
De ne legyünk ennyire negatívak. Kerültek érdekes, jópofa alkotások a tegnapi öt blokkba is. Az önreflexív műfajparódia úgy tűnik önmagában egy műfajjá vált. Az amerikai Michael Lavelle Utálom a musicalt – A musical című rövidfilmje ötletesen és látványosan szedi ízekre a Broadway klasszikus zenés darabjait, a legcinikusabb irónia eszközeivel élve. A főhős (egy rivaldafényből mellőzött kórustag) dalban mondja el, miért is utálja a zenés darabokat, míg végül nem teljesül vágya és nem léphet be maga is a musicalek színpompás álomvilágába.
A Csehov novelláján alapuló A kis színház (Yuri Shapochka) némafilmes stílusban, inzertek használatával meséli el egy színésznő és egy szeretője férje elől menekülő színházigazgató közötti kényszerű megállapodás történetét. A spanyol Kote Camacho szintén a némafilmes stilizációt használja A nagy verseny című alkotásában, mely bravúrosan illeszti össze a múltszázad eleji felvételeket a jelenkori képekkel (őszintén, sokszor nem tudtam megmondani, mi a „talált anyag” és mi nem).
Az egy-egy ötletre épülő filmek ezúttal is többségükben jók voltak. A rendkívül aranyos A csóktól kezdve (a brit Ben Hyland alkotása) a tömör és vicces Kiáltozókig (a spanyol Roberto Perez Toledo műve), számos jó és kreatív rövidet láthattunk.
Az abszurd humor fegyvertárát veti be a francia Vianney Meurville, akinek hőse, a Gilles Corporation-t megalapító idős gazda úgy dönt, párizsit fog gyártani és eladni a kínaiaknak (és a „párizsi” kifejezést értsük szó szerint). Továbbá ide sorolható a spanyol Asier Altuna kisfilmje, A nyáj, melyben egy városban bolyongó pásztor hívószavára emberek kezdik el követni őt, és a nem túl jól sikerült, amerikai Narráció (Patrick Monroe), melynek hősét megőrjítik a saját magukat felolvasó könyvek.
A „nagyot és fontosat akarok mondani” kategória képviseletében a német Max Zähle Raju című majdnem félórás drámája okozott pozitív csalódást. Az alapsztorit tekintve (egy német házaspár indiai útja során örökbe fogad egy helyi kisfiút, majd mikor a fiú eltűnik, rájönnek, mi is folyik arrafelé valójában) akár egy gicces, elcsépelt, Hallmark Channel-szintű lötty is kisülhetett volna belőle, Zähle azonban végig ügyesen és izgalmasan pörgeti a családi dráma és a fiú utáni kutatás párhuzamos, indiai couleur locale-al színezett szálait. A film képi világa pedig eddig a legprofibb, legszebb munka, amit az idei BuShon láttam (továbbra is tartom, hogy a celluloidot nem múlja felül semmiféle digitális- vagy videotechnika).
Megemlíteném még a portugál Pierre-Marie Jézequel Elzárva című művét, melyben egy fiú éveken keresztül a pincében marad, mert azt hiszi, időközben elhunyt apja még mindig büntetésben tartja őt, illetve a spanyol Ainhoa Menéndez Goyoaga Babagyár című ötletes és helyeként jópofa rövidjét. A negatív listára az észt Mark Gordon neve is felkerül: A dob című kisfilm sem történetben, sem látványvilágban nem több egy másodkategóriás szappanoperánál.
Hazánk ezúttal a kísérleti- és animációk filmek mellett két fikciós rövidfilmmel is képviseltette magát a programban. Desi György András és Moray Gábor Az utolsó kép című kisfilmje összességében ötletes és szerethető, és a maximumot hozza ki az alapötletből. Ellenben Kárpáti György Mór vizsgafilmje, az Erdő lapos, semmitmondó, afféle „nincs ötletem, de kell a diploma” filozófiájában fogant alkotás. (Bár még mindig áldom a sorsot, hogy idén nem kellett egy Striciket vagy egy Tudsz-e így szeretni?-t végigszenvednem.)
Végül, a hazai mezőnynél maradva mindenképp említést érdemel Kiss Virág MOME-vizsgafilmje, a Változás című kedves és kreatív animációs munka (mely a rendező saját rajzos naplójának rajzfilmes adaptációja), illetve Illés István ügyes kísérleti “videoklipje”, a track32. Irány a harmadik (és egyben utolsó) versenyfilmes nap!