Pálfi György új filmje valójában nem is film, pontosabban nem is egy film. Sokkal több annál. Egy érdekes, káprázatos, zseniális alkotás, amely a filmtörténet több száz filmjének apró snittjéből épül fel, így hozva létre egy nagy, teljes egészet. A legcsodálatosabb azonban, hogy a Final cut: Hölgyeim és Uraimra igaz az az örök Gestalt-törvény, miszerint az egész sokkal több, mint a részek összessége.
Azt, hogy a Final cut létrejöhessen, nem előzte meg kevesebb munka, mint egy hagyományos forgatással készülő nagyjátékfilm megszületését. Pálfi és kisebb csapata több éven keresztül nézte a 110 éves mozgóképes történelem filmtermését, és gyűjtötte össze a különböző tartalmak és nézőpontok szerinti snitteket, amelyeket azután meghatározott rendben fűztek egymás mögé. A projekt fővonala a férfi és nő kapcsolata, így a cél olyan filmrészletek és snittek kiválogatása volt, amelyeken valamilyen módon a férfi- és a női nem összefut, együtt van, csinál valamit vagy éppen elválik.
Felmerülhet azonban a kérdés, hogy a más-más filmekből származó különböző darabokat mennyire lehet úgy összeilleszteni, hogy abból tényleg felépüljön valami, és ne értetlenkedve, jelentős hiányérzettel üljünk a nézőtéren; vagy hogy a film a tér és idő túlzott inkoherenciája folytán mennyire veszíti el a nézők érdeklődését. Mint ahogy azonban már utaltunk rá, a Final Cut olyan lazán, ötletesen és játékosan oldja meg a feladatot, hogy kijelenthetjük: egyik kockázat sem áll fenn. Mi több, olyan ízig-vérig igazi mozi született, amely méltó főhajtás és tisztelgés a nagy filmes elődök előtt.
Ami a leginkább magával ragadó, hogy az egymásnak idegen képekből egy teljesen új történet kerekedik ki. A stáb valójában az arcokat, mozdulatokat, szavakat, történetfonalakat, szerepeket, helyszíneket – és nem mellékesen – filmzenéket fogalmazta át, teljesen új mederbe terelve a darabokat. Ami mindebben olyan elképesztő, az az a profizmus, amellyel a már meglévő (gyakran az új jelentésével ellentétes, de legalábbis ahhoz nem illő) részletek egységes dramaturgiai ívet kapnak, de csakugyan hihetetlen az is, hogy egy idő után ugyanúgy izgulunk az ezerarcú szereplőkért, mint egy hagyományos filmben.
A film alkotói jó érzékkel nyúltak a férfi és a nő szerelmi drámájának történetéhez, és sikerült valami univerzálisat megfogniuk. A születés, a halál, a szerelem, a szex, az együtt- és különlét nemcsak az élet, de a filmek kvintesszenciája is, ilyen sűrített és többszörösen elvonatkoztatott formában pedig egy valódi induktív alapminta.
A sémák és karakterek bár eleve adottak, az azonosuláshoz elengedhetetlen az életteliség és elevenség.
A Final cut elkezd játszani a nézővel, aki örül, nevet, szomorkodik, sír, és úgy igazán együtt él a szereplőkkel. Valójában ezért tud a film az egész mozi dicsőséges himnuszává válni. A filmek iránt érzett naiv szeretet és gondoskodás olyan elfogulatlan örömmel és melegszívűséggel tölt fel, mely egy bizakodó és előremutató pozitivitásban formálódik. Innentől nyugodtan hihetjük, hogy a mozinak van értelme, és hogy minden egyes alkotásnak megvan a maga helye a nagy egészben.
Igazán kár, hogy a szerzői jogok miatt a Filmszemlén kívül nem nagyon lesz lehetőségünk látni a Pálfi filmjét, kivéve, ha egy-egy alkalommal valahol engedéllyel, díjmentesen vetítésre kerül. (Azóta a film megjelent DVD-n és egyik vágója, Szalay Károly feltöltötte a netre is – ugyanis oktatási célból a film vetíthető. – a szerk.) A Final cuttal kapcsolatban viszont egyvalami biztos: nem lehet róla beszélni, ezt a filmet mindenkinek magának kell látnia.
***
A cikket Az Úr hangja premierje kapcsán 2018. december 15-én frissítettük a megjelenésre vonatkozóan.
