Fesztivál Fókuszban Kritika

Ettől a filmtől te is terápiára mész – Sóhajok

Luca Guadagnino nem Dario Argento kultfilmjének remake-jét rendezte meg. A Sóhajok (Suspiria) ugyanis az 1977-es eredeti mellett Argento Három Anya-trilógiája előtt is tiszteleg, miközben Rainer Weiner Fassbindert is megidézi. A film olyan hatásos lett, hogy míg Tarantino megkönnyezte, addig Dakota Johnson a forgatás után pszichológushoz fordult.

A Szólíts a neveden rendezője az 1977-es Sóhajok alapvetését megtartotta: az amerikai Susie (Dakota Johnson) a németországi, nem mellesleg boszorkányok által irányított balettintézetbe megy tanulni. Érkezésekor a szakadó esőben megszökik az intézményből a kifejezetten zavartnak tűnő Patricia (Chloë Grace Moretz), akinek egykori szobatársa, Sara (Mia Goth) megpróbálja megfejteni az iskolát körülvevő rejtélyt. A kibővített játékidő megnyitja a lehetőséget Guadagnino előtt, hogy felfedezze az Argento-féle világ eddig rejtett aspektusait, úgy mint Susie háttértörténete, a német pszichológus cselekményszála, hatalmi harcok az intézetben és a tánc.

A Susie gyermekkoráról és beteg édesanyjáról szóló flashbackekben elmesélt szál azonban vajmi keveset ad a Sóhajokhoz. Nem úgy, mint a boszorkányoknál zajló hatalomért folyó viszálykodás Madame Blanc és Madame Markos között, amely a telepatikus szavazás után egy véres, Argentót idézően vörös színvilágú leszámolásban csúcsosodik ki. De Guadagnino arra az esetre is gondolt, ha ez nem lenne elég érdekes: a tánctanár Blancot és a rothadó testű, vén Markost is a 21. század kaméleonja, Tilda Swinton példátlan alakításában láthatjuk.

Sőt, Swinton rajtuk kívül a német pszichológiaprofesszort, Dr. Jozef Klemperert is megszemélyesíti, így a Sóhajokban egyetlen férfi sem szerepel.

(A stáblistán egyébként Lutz Ebersdorfként jelenik meg, akinek még egy kamu IMDb profilt is létrehoztak.) A professzor karakterének segítségével vonja be Guadagnino a realizmust, ami a szürreális történet ellenpontjaként szolgál. A két részre szakadt Berlinben játszódó film ugyanis következetesen reflektál a történelmi eseményekre. Klemperer a holokauszt során elvesztett feleségét gyászolja (akit az eredeti Suspiria Suzyja, Jessica Harper alakít); a híradókban pedig a film első megjelenésének évében, 1977-ben történt terrorcselekményekről hallunk beszámolókat. Konkrétan arról a palesztin terroristák által elkövetett eseményről értesülünk, mikor is a német Vörös Hadsereg Frakcióval együttműködve eltérítették a Lufthansa egyik járatát. A realizmust a letisztult képi világ szürkés pasztellszínei erősítik az eredeti és a horror szürreális jeleneteinek szöges ellentéteként, miközben a film Rainer Weiner Fassbinder eltéveszthetetlen stílusát idézi meg.

A műfaj egyik sajátossága, hogy hat az érzelmeinkre: néha megijedünk, néha félünk a film alatt. Az igazán hatásos horror pedig képes elérni, hogy fizikai tüneteket is produkáljunk: remegő kéz, émelygő gyomor. Persze erre egy B-kategóriás mozgókép is képes, főleg, ha kellően elmerül a gore világában és undorítóbbnál undorítóbb képkockákat mutat. Guadagnino mindezzel tisztában van, így nem véletlen, hogy filmjében a táncot mint művészetet használja a szerzői gore film megteremtésére.

A Sóhajok legerősebb jelenetében tehát a balett okozza az émelygést. Susie ugyanis első óráinak egyikén rögtön kipróbálja magát, milyen lenne az egyesület híres előadása, a Volk főszereplőjeként. Míg Susie táncol, elődje, Olga (Elena Fokina) egy tükörterem fogságában szenved a lány mozdulataitól: minden forgás, minden karlendítés, minden erőteljes mozdulat

Olga csontjait, gerincét, koponyáját tekeri, csavarja, hogy végül összecsomózódva feküdjön a parkettán, miközben testéből szivárog a nyál és a vizelet.

Susie pedig az iskola sztártáncosává válik. Bár e jelenet borzalmai nemhogy a film ideje alatt, de engem még a cikk írásakor is kísértenek, a Sóhajok nem engedi, hogy a közönség ennyivel megússza. Számos, hasonlóan mély benyomást keltő montázst láthatunk, amelyben gyors vágásokkal, markáns zajokkal és zörejekkel mutat a film szörnyű, gusztustalan és sokkoló képeket.

A Sóhajok nem hazudtolja meg a címét: a Thom Yorke szerezte zene mellett a fülsiketítően hangos sóhajoktól válik még hatásosabbá a film. Azonban Guadagnino nemcsak Argento ezen filmje előtt tiszteleg ezzel a „remake-kel”, hanem a rendező Három Anya-trilógiájára is reflektál. A Sóhajok, a Pokol és a Könnyek anyja filmekből álló sorozat a boszorkányok három ősanyjáról szól: Mater Susperium, a Sóhajok anyja, Mater Tenebrarum, a Sötétség anyja és Mater Lachrymarum, a Könnyek anyja mind megjelennek az Argento által megteremtett világ guadagninói újraértelmezésében.

Az, hogy ki hogyan értékeli a filmet, a visszataszítóan sokkoló jelenetek befogadásán múlik: nekem pont ezért egyszer bőven elég volt látni. A horrort amúgy sem tartom nélkülözhetetlen műfajnak, viszont elismerem, ha valami művészi magasságokba emelkedik (mint például a Ragyogás), az pedig tény, hogy a Sóhajok is ez utóbbi kategóriába esik. Csak nem a Ragyogással egy szintre. Guadagnino látásmódja, Dakota Johnson és Tilda Swinton kiemelkedően jó alakításai, a tánc és a hangsáv ilyen markánsan hatásos használata mindenképpen jót tett Dario Argento és Daria Nicolodi eredeti történetének.

Rakita Vivien

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..