A Taipei Film Fesztivál a rengeteg nemzetközi alkotás népszerűsítésén túl nagy lehetőség a tajvani filmek számára is: egy komoly bemutatkozási lehetőség, és nem csak a közönség előtt. A filmforgalmazók is a fesztivál filmjei közül válogatnak, sokszor itt dől el, hogy mi kerüljön a tajvani mozikba. A felhozatal széles spektrumot ölel fel, a fiatal tajvani filmesek munkáitól a szuperprodukciókig. Az egyik, kisebbségi életképet bemutató film a Lokah Laqi! (Hang in There, Kids!) volt.
A Lokah Laqi! (Hang in There, Kids!) nem egyszerűen tajvani film, a helyi őslakosokat képviselő tajvani alkotás. A rendezőnő maga is őslakos és munkásságát is ennek a témának szenteli, mind dokumentumfilmekkel, mind nagyjátékfilmekkel. Ezen a ponton érdemes egy pillanatra Tajvan történelmére tekinteni, kik is tulajdonképpen a bennszülöttek itt? A szigeten eredetileg ausztronéz őslakosok éltek, mára számuk a teljes lakosság 2%-ára csökkent és a han kínaiakkal való asszimiláció következtében kultúrájuk eltűnőben. Kinézetre is mások mint a tajvani kínaiak és minden törzs saját nyelvvel rendelkezik, ezek a nyelvek a nyelvhasználók számának csökkenése miatt szintén kiveszőben vannak.
A film három őslakos kisfiú történetét meséli el, akik egy vidéki, hegyi faluban élnek, az élettől kapnak hideget-meleget, de ettől erősödnek meg, nőnek fel és tanulnak meg egymásért tenni. Egy három-történetes családi drámáról van szó, hiszen mind a hármuknak megvan a maga nehézsége, mégis a film fő céljaként azt tűzte ki, hogy humorosan, lendületesen mutassa be mindennapjaikat. Hiszen a gyerekeknek nagy a szája, az élet pedig csínytevések sorozatából áll össze – ez adja a film mosoly oldalát. És a humor működik, a közönség végignevette a filmet, külföldiként egy-két belső poénról lemaradtam, de még így is szórakoztató volt.
A film komolyabb vonulatát az idő adta tanulságok képezik. Miss Lawa, a mozgássérült tanító az állandó pont, a gyerekek a változók. Lawa térben és időben is az iskolához van kötve, a gyerekek ezzel szemben jönnek-mennek, majd felnőnek. Jól mutatja ezt a faluba visszatérő idősebb testvér, aki visszalátogat az iskolába. Miss Lawa ugyanúgy ott van, de már nem őt, hanem az öccsét tanítja. A gyerekeknek kell is ez a fix pont, mivel a család nem az; elvált szülők, alkoholista apuka, egy szál nagymama a bűnöző bátyóval – körülbelül innen érkeznek. A tragédiák tehát megvannak és a film ábrázolja is ezeket, a keserűség mégsem uralja el a filmet. A szülinapjakor elszökő kissrác azt kívánja, hogy alkoholista apja bandája sikeres legyen, s hogy hogy nem, a Taipeibe tett osztálykirándulás során ellógnak az éjszakába, így láthatják, ahogy az apa a színpadon sírva énekli és fiának dedikálja a dalt, mely a megjavulásáról szól. Csak egy példa ez, de egyben a film hangvételét is tükrözi.
Sőt, a film attól sem riad vissza, hogy a hátrányos helyzetet a humor forrásává tegye. A fiatal srácok engedély nélkül adnak el a helyi piacon, hogy pénzhez jussanak, és egyáltalán nincs ellenükre, hogy pimaszul odavágják a turistáknak, nézzék, kisebbségiek, sötétebb a bőrük, támogassák őket. A humor mellett a negédesség is teret kap, az esküvői fotózkodás, a külföldiek egzotikuma, amit úgy szeretnek itt Tajvanon, beleíródik a történetbe, ugyanis a kiránduláskor a fiatal pár a hegyekben esküvői ruhát ölt, hogy csodaszép fotókat készítsenek magukról. Szürreális is lehetne, de itt Tajvanon nem az – inkább megszokott. A humor mellett pedig legvégül becsap az élet is, a kissrác ballagásán nem jelenik meg a testvére, hiába ígérte, a börtön nem vicc.
Pozitívan értékelem ezt az amúgy keserű témát kedvesen tálaló filmet, de egyben furcsa érzésem is van, hiszen annyira másképp közelíti meg az életet, annyira tajvani. Nem mondhatnám, hogy sekélyes, vagy figyelmetlen, mert ügyesen beleszövi az élet finom rezdüléseit, de a sok édes-kedves túlzás mégiscsak túlzás. Vagy kulturális különbség?
(A film a fesztiválon az International New Talent Competition és Taipei Film Awards kategóriában is indult.)
