Kritika

A szentjánosbogarak elvágyódnak – The Fireflies Are Gone

Az elvágyódás örökké visszatérő toposzát dolgozza fel a kanadai Sébastien Pilote. A The Fireflies Are Gone nem az egyetlen film volt Karlovy Varyban idén, amelyben a céltalan mindennapok közti kitörésről álmodoztak a fiatalok, de impresszionisztikus technikája egészen egyedivé teszi

Nagy divatja lett mostanában a fiatal lányok önkereséséről szóló filmeknek. Nemrégiben láthattuk Greta Gerwig sikert aratott filmjét Lady Birdről, egy öntörvényű lányról, s ez a téma a Karlovy Vary filmfesztivál két rendezőjét is megihlette. Női nézőpontból a Crystal Swan rendezőjeként a belorusz Darya Zhuk (lásd keretes írásunkat), férfi megközelítésben pedig a kanadai Sébastien Pilote The Fireflies Are Gone (La Disparition des Lucioles) című alkotásának választotta ezt a témát. Közös bennük, hogy filmjeik főhősei húsz év körüli lányok, akik elégedetlenek az életükkel, elvágyódnak, s szeretnének kitörni abból a szűkre szabott világból, amelybe kényszerítve érzik magukat. A két rendező főhősének életvilága nagyban különbözik – ám a kitörési vágyuk hasonlóvá teszi őket, még ha a világ másik felén élnek is.

[mks_pullquote align=”left” width=”300″ size=”17″ bg_color=”#609492″ txt_color=”#ffffff”]Crystal Swan

Evelina, a Minszkben élő jogászlány legfőbb álma, hogy kijutva az Egyesült Államokba, profi DJ-ként éljen. Országa azonban gazdasági válsággal küzd, magas a munkanélküliség, s még a munkához jutók is bérként természetbeni juttatásban részesülnek. Evelinát váratlan események egy fehérorosz zsákfaluba vezérlik, ahol egész máshogy alakul az élete, miként azt eltervezte…[/mks_pullquote]

A posztszovjet világban vergődő, majd a vidéki életbe belesüppedő Evelinával szemben a kanadai rendező, Sébastien Pilote harmadik, The Fireflies Are Gone című filmje főhősének egészen más lehetőséget kínált az élet. Léó (Marie-France Marcotteközéposztálybeli jómódban és egy kis öbölben fekvő iparvárosban él anyjával és mostohaapjával. A kanadai „zombi” kisváros szokványosnak mondható, ám a házuk kertje a tengerre nyílik, s talán a végtelen víz örök látványa is hozzájárul a lány elvágyódásához. A saját életébe belezápult Léó un mindent, lázad minden ellen, ám végzős középiskolás létére semmi konkrét, megvalósítandó terve nincs a jövőjét illetően. Anyja halálra idegesíti, a mostohaapját utálja. Távol élő apja hiányzik neki, de őt ritkán látja. Belekap gitározásba, zongorázásba, dzsúdóba – ám kis idő múltán mindenből kihátrál.

Torkig van a világgal – mellesleg a környezete is torkig van vele – izgalmas kalandokra, egzotikus utazásokra vágyik, ismeretségekre távoli földrészeken.

Léó senkihez és sehová nem akar tartozni, s ebben a különös lebegésben érzi legjobban magát. Öntudatlanul is talán az apja mintája munkál benne, aki a házasságából kimenekülve, azóta is a világot járja. A kisváros zárt univerzumában ezt a lebegést, az állandó úton levés érzését a városi busz szimbolizálja, melyre Cléó az indulás pillanataiban ugrál fel mindig, elköteleződéssel járó élethelyzeteiből menekülve.

Egy fiatal lány önkeresésén túl, a film egy bonyolult párkapcsolat története is, mely találkozás mindkét felet kilendíti addigi érzelmi komfortzónájából. Két, gyökeresen különböző karakterű ember keresztezi egymás útját, egy nyugtalan, önmagát céltalanul kereső lányé, és egy önmagába fordult, tehetséges, de ambíció nélküli fiúé. Léo szíve mélyén érzi, ha leragad ennél a szerethető, titokzatos fiúnál (Pierre-Luc Brillant), örökre elveszíti azt az énjét, amit annyira őrizni akar önmagában. Frusztráltságában így csak rombolni tud maga körül, „telve vagyok gyűlölettel és utálattal”– zokogja Steve-nek. Léo életét megváltoztatja a rejtőzködő, magányos zenésszel való kapcsolata – ám még Steve sem tudja lecsillapítani a benne dúló lelki nyugtalanságot.

Sébastien Pilote realista környezetbe ágyazott filmjében igazából nem történik semmi különös – nézőként a hétköznapok apró, mozaikszerű eseményeinek tanúivá válunk csupán. Ám olyan keresetlenül őszinte, megkapó pillanatokat élünk át Léó és Steve kapcsolatával, melyek méltán teszik feledhetetlenné a filmet.

A The Fireflies Are Gone-t a rendező sajátos, impresszionisztikus technikája teszi egyedülállóvá: a pillanatokra állóképbe merevített, már-már festői jeleneteivel egyfajta különös álomszerűséget kölcsönöz a filmjének.

A pár – kapcsolatuk törékenységét és beteljesületlenségét is kifejező – motoros jelenete mind közül a legelbűvölőbb. Egy játékterem virtuális játékgépének igazi motorjára ül fel Steve – a monitoron nyomon lehet követni az utat – Léó mögé simul, és lehunyt szemmel, hosszan együtt „száguldanak”. Ez plátói kapcsolatuk legmeghittebb pillanata, melyben mindkettőjük titkos vágya teljesül.

A film egyik óriási érdeme a zene, lévén Steve – nem is akármilyen – gitárművész. Hatalmas gitárszólókat hallunk tőle, mi több, koncertre megyünk a fiatalokkal, s együtt élvezzük velük a féktelen, felszabadító őrjöngést. A zene ezenkívül fontos dramaturgiai szerepet is betölt kettejük kapcsolatában, Steve gitározni tanítja a lányt, sikerélményt ajándékozva neki – cserébe Léó zenészi ambíciót csöpögtet a visszahúzódó fiúba.

A The Fireflies Are Gone másik érdeme még Karelle Tremblay lenyűgöző alakítása a szeszélyes, sokszor undok, elviselhetetlen, ám mégis szerethető Léó szerepében. De ehhez Pierre-Luc Brillant kiváló alakítására is szükség volt Steve szerpében – s ők ketten összehozták a Karlovy Vary filmfesztivál egyik legszerethetőbb filmjét. A siker nem is maradt el, a zsúfolásig megtelt Grand Hotel Pupp Cinema hatalmas vetítőtermében összegyűlt nézősereglet hatalmas tapsovációval fogadta a filmet, az alkotókat és a két főszereplőt. És reméljük, idén ősszel Magyarországra is elér a szentjánosbogár invázió.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com