Az akcióvígjáték ritka madár az öreg kontinensen, ezért meg kell becsülni. Romain Gavras Tied a világ (Le monde est à toi) című filmjét pedig meg is lehet – pláne, hogy bejáratott színészéből, Vincent Casselből is kihozza a legtöbbet.
A kisstílű lóti-futi bűnöző, Farès (Karim Leklou) nem vágyik másra, mint egy jól tejelő kereskedői állásra, házra a kertvárosban családdal és kutyával, és persze 8 négyzetméteres medencével. Anyuci kicsi fia ő, aki a stikliért szintén nem megy a szomszédba. Széfek feltörése és ékszerek rablása a specialitása. Kettecskén élnek egy furcsa lakótelepi házban, néha meglátogatják őket a srác keresztanyjai (igen, így többes számban), ötvenes milfek, akik még mindig harmincnak képzelik magukat. Aztán úgy alakul, hogy a szoknya mögé bújó félénk kisfiúnak kell Spanyolországba utaznia, hogy átvegye a szajrét, az új droganyagot, amiből majd megalapozhatja a tisztes kereskedői karriert. A légynek sem ártana, de neki kell drogot csempészni, gyereket rabolni, szétosztani az anyagot, és úgy viselkedni, ahogy általában a drogfilmekben szokás.
Ez a kettősség adja a Tied a világ legnagyobb humorforrását – kár, hogy a krimiszál valamivel gyengébb az elfogadhatónál. Mert noha Romain Gavras filmje vígjáték, mégiscsak kell néhány döbbenetes fordulat, szemfájdító akciójelenet, tisztességes robbanás bele, ahogy Hollywoodban szokás. Ebből a szempontból mindenképpen szoftabb ez a film tengerentúli társainál (Pain and Gain), néha még azt is megengedi magának – bár lehet, csak én csuktam be a szemem kicsit a kelleténél tovább –, hogy a bűntények és a nyomozás bizonyos részletei logikátlanul homályban maradjanak.
A film azonban a kitűnő karakterekkel kárpótol. A börtönben sínylődő maffiavezér helyére lépő, könnyű súlyú góré, Poutine (Sofian Khammes) például egy kutyamániás Paris Saint Germain drukker. (Még az ebet is Ibrának hívják, a futballfenomén Zlatan Ibrahimovictól örökölve a nevet.) Farès ügyvédjének afrikai magánhadserege is elég bizarr. A telitalálat azonban a Vincent Cassel által alakított Henri, aki anyu volt pasijaként tűnik fel a színen, általában láb alatt van, viszont megállás nélkül videókat néz a telefonján az illuminátusokról és a világ ellen összeesküvő egyéb szervezetekről. Ennek a tudásnak persze később nagy hasznát veszi.
Guy Ritchie karakterei rémlenek fel, ők voltak ennyire simlisek és komikusak.
Romain Gavras legnagyobb érdeme azonban az, hogy nemcsak a karakterek, hanem az egész környezet kellő mértékben elborult. A skót drogdílerrel folytatott hajcihő pénzért és drogokért – plusz természetesen a nőért (a fiatal Oulaya Amamra egyszerre gyermekien ártatlan és irtó szexi) – gyakran olyannyira túlpörög, és a rendező olyan jól adagolja az atipikus karakterek legjellemzőbb tulajdonságait, hogy pengeélen táncol a film a pörgős akcióvígjáték és az eszement bulifilm között. Nem egy montázs lüktet a dinamikus képi és zenei megvalósítástól; a spanyolországi bulinegyed angol karaoke kocsmáját például eléggé megragadja a lendület.
Romain Gavras tehát nyolc év után ismét filmet rendezett. Az Eljő a napunk hasonlóan pörgős és elborult alkotás volt a vörös hajú francia srácról, aki az ígéret földjeként vágyakozik Írországba, ahol a hozzá hasonlók élnek. A Tied a világ Farèse szintén vágyik valamire, ami felé az egész film alatt halad. A magából kifordított zsánerklisék azonban komplexebbé, kicsit biztosabbá teszik az alkotást. Romain Gavras fiatal színészeivel és bátor megvalósítási tervével minimum pár ponton emlékezetes mozit hozott össze.