Magazin

Titanic 2013: A sötét oldal

A napos oldal ellenpontjaként a 20. Titanic fesztivál A sötét oldal szekciójában borzongató thrillerek, gótikus kísértethistóriák és az elborul lékek bugyraiban tett kirándulások kaptak helyet – sajnos eléggé hullámzó minőségben.

Julian Richards: Borzongás

A szekció méretes hullámvölgyének egy sokadik-kategóriás sorozatgyilkosos thriller bizonyult, amely nemcsak az eredetiség mindennemű hiányával, hanem személytelenségével is visszatetszést keltett. Az amerikai Borzongás egy kilencvenes években megjelent ponyvaregény alapján készült, amelynek írója, Brian Harper tagadhatatlanul A bárányok hallgatnak sikerét igyekezett meglovagolni. Hősnője egy felnőtt léttel birkózó lány, aki akaratlanul is kivívja egy nőgyűlölő, szexuálisan frusztrált sorozatgyilkos tiszteletét, illetve szerelmét azzal, hogy (minduntalan) megszökik pengéje elől. A filmet egyébként elkísérő rendező, Julian Richards sajnos a mélylélektannal nem sokat bíbelődött, filmjét alapvetően a serial killer hibbantsága – nem tudom őrültnek nevezni a túlírt és John Jarratt (Wolf Creek – A haláltúra) által túljátszott figurát, illetve az erőszak határozza meg. Mindebben állítólag a produceri nyomás az igazi ludas, de így vagy úgy, a béna színészi játék és a brutalitás öncélú előtérbe helyezése komolyan vehetetlenné teszi az ismerős panelekből építkező alkotást. Kár érte, mert a háttérben felsejlik a hősnőben végbemenő, felszabadító jellegű változás, amelynek érdemleges kibontása még egy másodvonalbeli műfaji filmet is felruházott volna némi erénnyel. (Kiss Tamás)

Johnnie To: Drogháború

Szerencsére Johnnie To hírnevéhez méltóan tudta ellenpontozni a szekció mélypontjának tetsző Borzongást. A hongkongi rendező legújabb filmjére, a Drogháborúra visszagondolva első körben az antagonista figurája jut eszembe. Timmy Choi eddigi mozgóképes élményeim talán legutálatosabb gengsztere – ténylegesen híján van az emberi morálnak, még a betyárbecsület is hiányzik belőle. Természetesen ellentétét is megkapja a beépülésben is profi Zhang kapitány képében. A két karakter úgy kerül egy légtérbe, hogy a rendőr alkut ajánl a lefülelt drogbárónak: ha segít lekapcsolni a többi nagy halat, megússza a halálbüntetést. A Drogháborút leginkább az ösztönszintre lecsupaszított karakterek teszik kiszámíthatatlan és katartikus műfaji alkotássá; miközben az antagonista minden eszközzel a túlélésre játszik, addig a protagonista az életét is felteszi a városát fenyegető bűnözők karperecelésére. Szerepjáték zajlik mindkét fél részéről, csak míg a gengszter esetében a bizalom kérdésköre, addig a magát bűnözőnek kiadó rendőr esetében a lebukás veszélye a feszültségfokozó elem.

Érdemes azonban kihangsúlyozni, hogy Johnnie To dinamikus bűnüldöző jeleneteit is zsigeri élmény nyomon követni. Hiába beszéltem ugyanis feljebb protagonistáról, az amerikai módival szemben a droghálózatok ellen nem egyszemélyes küldetés zajlik, a Drogháborúban a rendőrség szervezetként vívja harcát. Zhang kapitány semmire sem menne munkatársai nélkül, akik a lehető legnagyobb szervezettségben és a legmodernebb eszközökkel dolgoznak. A rendőri munka realista jellegű ábrázolásmódja pedig tökéletesen passzol a főhősök lecsupaszított jelleméhez. A rendező e felfogáshoz igazítja redukált számú akciószcénáit is, a John Woo-féle barokktól távol maradva, s a Michael Mann-féle realizmushoz közelítve – talán meg is haladva – vezényli le a film fegyveres összecsapásait, legyen szó siket drogfőzők és kommandósok tűzpárbajáról, vagy a bűnfilm összes szereplőjét egyetlen iskolaudvar elé terelő fináléról. (Kiss Tamás)

drugwar

Sophie Blondy: Morning Star

A Morning Star (a legfelső képen is) sajnos egy újabb rémület az idei Titanic műsorán – dagályos szappanopera, melyet szájbarágós szimbolika jellemez. A fesztivál alkalmából Magyarországra látogató Sophie Blondy második nagyjátékfilmje tipikus példája annak, ha valaki nem találja meg a maga műfaját. A rendező-forgatókönyvíró a hangulatteremtés nagymestere, egy-egy asszociációs montázsa szinte rimánkodik, hogy videoklip legyen belőle, a párbeszédek és a történet alakítása azonban tényleg a dél-amerikai teleregényeket idézi, csak itt a gazdag földesúr,  a szegénylegény, az ártatlan cselédlány és az ármánykodó úrinő szerepét gonosz cirkuszigazgató (Tchéky Karyo), szomorú bohóc (Denis Lavant), angyali szerető (Natacha Régnier) és paranormális cigányasszony (Béatrice Dalle) veszi át. Blondy – ahogy az interjúnkból is kiderül – szívesen időzik a valóság és a képzelet határán, furcsa szerzetei, megszemélyesített gondolatai különleges, kissé nyomasztó világba repítik a nézőt – sajnos csak rövidke pillanatokra. Az idő legnagyobb részét azonban hősei drámázással töltik, méghozzá az érdektelenebb fajtából. A nem túl szerethető film néhány piros pontja Steve Mackay és Jim Peuvrel zeneszerzőknek és a feladatukat tökéletesen teljesítő színészgárdának, közülük is kiemelve Iggy Popnak jár, aki egyetlen szó nélkül is tökéletesen megtölti jelenlétével a vásznat. (Molnár Kata Orsolya)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com