A Titanic versenyprogramjában látható Mit tettél, Richard? egészen biztosan nem a fesztivál legjobb filmje. Hogy honnan tudom ezt? Onnan, hogy a vetítés másfél órája alatt többször majdnem elaludtam, aztán összeállítottam gondolatban a vacsorát, majd azon tűnődtem, hogy Írországban milyen sokféle zöld van a természetben.
A Mit tettél, Richard? magyar címmel ellátott mozi egyébként bizonyos szempontból Nick Cassavetes Alpha Dog című filmjére hajaz, amely néhány évvel ezelőtt szintén látható volt a Titanicon. A különbség csupán annyi, hogy míg az Alpha Dog, s benne Justin Timberlake színészi szárnypróbálgatásai tökéletesen lekötik az embert, Lenny Abrahamson filmje rettentően unalmas. A történet egyébként egyetlen mondatban összefoglalható, és az alkotók nem is bíbelődtek sokat azzal, hogy különösebben kibontsák ezt. Richard (Jack Reynor) tipikus menő srác, aki azonban a nyári szünetben kicsit megborul, és egy féltékenységből fakadó verekedés során megöl valakit. Ennyi, pont. A film kétharmadában az ég világon semmi nem történik, pedig ez volna hivatott megteremteni a feszültséget és elmélyíteni a főszereplő jellemét. Ehhez képest szinte koncepciótlanul megyünk a fiatalokkal egyik buliból a másikba, már-már az az érzésünk, hogy egy vagy több sörmárka reklámját nézzük.
Ráadásul nem csak Richard arcáról hiányoljuk az érzelmeket, a többi szereplő sem érdekes különösebben. Két kivétel szerencsére van, bár Lars Mikkelsen (aki Richard apját, Petert alakítja) nagyjából annyira simul bele a közegbe, mintha az Aranylázban hirtelen megjelenne Mickey egér. Ám függetlenül attól, hogy szembetűnően kilóg a többi szereplő közül, mégis örülhetünk a részvételének, mert ha csak pár percre is, olyan, mintha élne a film. Aztán persze rájövünk, hogy nem, de ez más kérdés. A másik, Patrick Gibson, aki Richard fiatal haverját játssza, és akinek végig drukkolunk, hogy kapjon valami izgi kis jelenetet. Nem kap.
De inkább beszéljünk a film fókuszában lévő témáról, illetve mindarról, ami a programfüzet tanulsága szerint benne leledzik a műben. A „mai fiatalok” témája sose megy ki a divatból, hiszen mindig lesz újabb generáció, amelynek tagjai egy csomó mindent máshogy csinálnak, mint a szüleik, a nagyszüleik fiatalsága pedig tökéletesen megfoghatatlan számukra. Aztán persze az is kiderül mindig, hogy annyira mégsem mások, legfeljebb válltöméses felső helyett topot hordanak, a rágó helyett meg nyalóka lóg a szájukból. Túlzok nyilván, mégis úgy gondolom, hogy a film által megpiszkált probléma akár örökérvényűnek is mondható. Tehetős, biztos háttérrel rendelkező, mondhatni elkényeztetett, kiváltságos fiatalok állnak a középpontban, illetve az a nihil, ami belengi az életüket. Aztán kiderül, hogy ha megkarcoljuk a felszínt, agresszió, felelőtlenség és a lelkiismeret hiánya rejtőzik alatta. Mondjuk ez nem olyan nagy talány, a film expozíciója kijelöli már, hogy merre halad a történet, és, hogy kik lesznek a drámai szituációban érdekelt felek.
A filmnek az viszont mindenképpen az érdeme, hogy bemutatja, nincs is tragédia (legalábbis a szó klasszikus értelmében). A főhős ugyanis nem bukik el, vagy nem úgy, ahogy esetleg várnánk. Nem lesz öngyilkos, nem adja fel magát, nem őrül meg és nem vonul önkéntes száműzetésbe sem. Nincs büntetés a szó hagyományos értelmében. És ehhez a többiek segítségére is szüksége van, akik nem vallanak ellene. Tulajdonképpen kicsit hátborzongató ez, hiszen azt sugallja a film, hogy van egy generáció, aki egyszerűen elhárítja a felelősségvállalást. Ez pedig nem csak azzal jár, hogy helyettük a szülőknek kell helyre tenni az ő hibáikat, de azt is előre vetíti, hogy mi lesz majd, ha ők lesznek a szülők.
