Kifelé jöttem a moziból a Feltörő színek vetítése után, a felgyülemlő tömegben pedig akaratlanul is elcsíptem egy-egy beszélgetésfoszlányt. Ha ilyeneket hallasz a végefőcím után: „Hogy tetszett a film? Öhm, jó volt, szépek voltak benne a képek.” meg „Szerinted milyen volt? Hát, csak feleannyira volt elszállt, mint gondoltam.”, biztos lehetsz benne, hogy az embereknek fogalmuk sincs, miről szólt a film. Nekem sincs.
Persze el tudom mondani, hogy mi volt benne cselekményszinten, el tudom mondani azokat az eseményláncokat, amik nagyjából összeálltak a fejemben, de az egész annyira röhejes, hogy a kerek három vagy négy mondatom közepétől már alig bírom elfojtani fel-feltörő nevetésem. Magam is elcsodálkozom, hogy tényleg erről szólt ez a film, és hogy képes vagyok itt belebonyolódni a zavart magyarázkodásba. Ez volt, aztán ez lett, de ez azért volt, mert ő csinált valamit, és akkor kiderül, hogy az egészhez neki van köze… Amikor ezeket elmesélem, talán egy érdekes filmet vázolok fel, de akkor az egészről nem mondtam még semmit.
Ráadásul teljesen idegesítő is az egész jelenség. Szándékosan feltűnnek alakok, aztán nincsen többé szerepük; elindul valamerre a cselekmény, aminek végül nem is lesz kifutása; felesleges információk, következetlen viselkedések, hiányzó motivációk, megmagyarázhatatlan események, váratlan mozdulatok, allegorikusnak tűnő epizódok, szépelgő jelenetek, összefüggéstelen szekvenciák, idegesítő szereplők. Nincsen egyértelmű nézőpont, se filozófia, se kikívánkozó mondandó. Shane Carruth író-rendező-operatőr-vágó-zeneszerző-főszereplő teljesen palira vesz mindenkit. Majdnem eléri, hogy az egyszemélyes stábon kívül ő legyen műve egyetlen nézője is. És mégis van valami a filmben, amitől rokonszenvessé válik, amitől érdekes, jó nézni. De lehet, hogy csak annyira nem értjük az egészet, hogy jobb, ha mosolygunk és tapsolunk neki sznob önelégültségben, mintha tévesen figyelmen kívül hagynánk a jelenlétét.
Szinte hihetetlen, hogy a Feltörő színek így is csak Carruth második rendezése. Nem mintha hiányozna még több ilyen film (akkor már nem biztos, hogy élveznénk), de azért meglepő, hogy mennyire profi minden. A káosz megrendezéséhez is jó rendezőnek kell lenni sőt, valószínűleg ahhoz kell nagyon jó rendezőnek lenni, így aztán érthető, hogy egy ilyen film mindenkit elintéz, aki kapcsolatba kerül vele. A tíz évvel ezelőtt készült a Találmányban (ami nem kevésbé talányos, mint a mostani) a nyers, szemcsés képek mellett még a verbalitásnak volt nagy szerepe, de a cikázó narratíva már ott is megvolt. A Feltörő színek inkább komplex vizuális-hangulati élmény, amit az ismétlések, hasonlóságok, szimbólumok, utalások és főképp a nagyon erőteljes hangzás közvetítenek, és amit bizarrabbnál bizarrabb események szakítanak meg. Főszerepben a disznók, a férgek, a virágok és a szerelem, az ember pedig megrökönyödés és nevetés között ingadozik.
Amikor elkezdek egy filmről írni, legtöbbször az jut eszembe, hogy hogyan éreztem magam, míg néztem. A Feltörő színeknél viszont hiába erőlködöm, csak az jut eszembe, hogy hogy éreztem magam közvetlenül a vetítés után: megsemmisülve, és mégis frissen, a mosolyomat meg egyszerűen nem tudtam letörölni az arcomról. Pedig kicsin múlt, hogy ne dühös legyek. Rég láttam filmet ennyire könnyedén és egyszerre komolyan venni az érthetetlent.