A Szelíd egy Dosztojevszkij-kisregényt helyez át kortárs vietnami környezetbe. A kísérlet nem sikerül.
Dosztojevszkij műve, A szelíd teremtés egy újsághíren alapul: az írót megihlette az öngyilkos varrólányka esete, aki „míg az utcára zuhant, egy szentképet szorongatott a kezében.” Írásában megpróbálja felfejteni a fiatal lány tettének okait. A vietnami Le-Van Kiet – aki korábban egy thrillert, egy horrort és egy coming of age drámát rendezett – viszont pont erre képtelen: a kamaradráma mindkét tagja totálisan kiismerhetetlen marad, motivációik érthetetlenek, személyiségük inkoherens.
A Szelídben egy középkorú zálogos feleségül vesz egy alig kamaszodó, nyomorban élő kislányt, akit két „gonosz mostoha”, a két nénje tart maga mellett. Miért teszi ezt? A lány miért mond igent? Nyomasztó környezetből származik Lihn (Nguyen Thanh Tu), de végig bizonytalan, mennyire tudatos: egyes tetteiben meglepően önálló, míg máskor egy naiv bakfis benyomását kelti. Thien (Dustin Nguyen) gondolatai még kifürkészhetetlenebbek: a kéjsóvárság, az emberbaráti szeretet, valami titokzatos bűn és a szerelem felváltva tűnik motivációnak a házasságára. A sosem volt boldogság aztán hamar gyanakvássá és féltékenységgé, a másik oldalon kiszolgáltatottsággá és lázadássá változik.
Ha az volt a Szelíd célja, hogy a személyiség kiismerhetetlenségét mutassa be, sikerült: nézőként viszont kínszenvedés követni Lihn és Thien történetét. Hiába a játék a hideg-meleg színekkel, a plasztikus környezetábrázolás, a cselekmény kiszámíthatatlansága miatt hamar elveszítjük az érdeklődésünket. A film különféle várakozásokat, prekoncepciókat kelt bennünk, de mindegyiket cáfolja vagy rövidre zárja, így tanácstalanul figyeljük a házaspár érthetetlen tetteit. Felvillan a vér szakralitása, a szociodráma-vonal, a homályos bűnös múlt, de egyik elem sem vezet sehova. Az elrajzolt, nevetséges mellékszereplőkkel szintén lehetetlen azonosulni. Ordít róluk, hogy Dosztojevszkij karakterei, ebben a filmben és ilyen formában mégsem működnek, csak tovább hiteltelenítik a realitás igényével készült, de egyébként is végig annak határán billegő sztorit.
A végső csapás a retrospektív szerkezet: akárcsak Dosztojevszkijnél, itt is a vég felől bomlik ki a történet, csakhogy ez korántsem egyértelmű, így eleinte nagyon nehéz hová tenni ezeket a jelen időt megtörő jeleneteket. Dosztojevszkij kíméletlen őszintesége, líraisága és önmarcangoló tényfeltárása egyaránt hiányzik a Szelídből, helyettük viszont nem tud mit felmutatni, így csak a legelszántabb Vietnam-rajongóknak ajánlom a filmet.