Fesztivál Fókuszban

Titanic 2015: Nincs olyan, hogy senki szigete – Kukoricasziget

kukoricasziget_2Abházia és Grúzia határán a folyó termékeny hordaléka egy kis szigetet képez. Egy abház öregember lányunokájával házat épít, kukoricát termeszt rajta. Veszélyes vállalkozás? A grúz George Ovashvili Oscar-közelbe jutott filmje erről a kényes helyzetről mesél. 

Mennyire tabusértő George Ovashvili? A grúz parlament pedofilnak és hazaárulónak minősítette a filmet, pedig külföldi szemmel mindkét vád alaptalannak tűnik. Pedofília az, ha egy csont és bőr kamaszlány után megfordulnak a férfiak? Hazaárulás, ha a film mindkét nemzet határőreit (abház, grúz) egyformán gyanúsnak és veszélyesnek állítja be? Ovashvili valóban ingoványos talajra lépett az abház téma vállalásával, a kérdést mégsem élezi ki maximálisan: bár a történet hátterében súlyos nemzetközi konfliktusok húzódnak, a film nagyon kevés konkrétumot mutat, ami egyáltalán nem baj. Más utat választott az Oscar-jelölésig jutó, észt-grúz Mandarinok, melynek sztorija kísértetiesen hasonlít a Kukoricaszigetre, stilárisan viszont hagyományosabb, akció-orientáltabb normákat követ.

kukoricasziget

A Kukoricasziget legszembeötlőbb vonása a kevés párbeszéd; ehelyett Ragályi Elemér gyönyörű képei mesélik el a példázatnak is beillő történetet. Ragályi A kopár szigethez hasonlította a soknemzetiségű stábbal készült művet: líraisága, kamaradráma-jellege valóban a legendás japán filmhez közelíti az alkotást. Lassan indul a Kukoricasziget, de ahogy a kukorica nő (párhuzamosan a kislánnyal), az események is felgyorsulnak: megéri tehát ráhangolódni a tempóra. A film egyértelmű és megszívlelendő tanulsága egyébként is az, hogy a grúz, abház és orosz szavak csak bajt hoznak: felfedik a szereplők nemzetiségét, ami egyet jelenthet a halállal; felesleges gátat vonnak az emberek közé, pedig az ellentétek teljesen értelmetlennek tűnnek.

Olvasd el az interjúnkat a film magyar operatőrével, Ragályi Elemérrel, amit a Titanic Fesztiválon készítettünk vele!

Ahogy annyiszor a (film)történelemben (Az arany ember, Philemon és Baucis), itt is kiderül, nincs olyan, hogy senki szigete: a nagypapa nem maradhat ki a külvilág eseményeiből. Éppen a tűzvonalban próbál megélni; folyamatosan lövések dördülnek a part menti erdőkben, amit sebesült állatok és emberek felbukkanása követ. Próbálja megvédeni azt a keveset, ami az övé, de a sziget, az unoka, a sebesült katona sorsa – és a sajátja – sem az ő kezében van. Akkor kiében?


A Kukoricasziget legnagyobb gyengesége, hogy zavaros a világképe: példázatossága miatt gondolhatjuk azt, hogy a végzet működik benne, a szereplők sorsa mégsem tűnik logikusnak. Hiszen az emberi gesztusok kontra határvillongások történetében a végső fordulatot nem a politika hozza el, pedig a fegyveres katonák a film során végig komolyabb fenyegetésnek tűnnek a természetnél. Végeredményben a befejezés pont az addig sulykolt humánus üzenetet érvényteleníti. Persze az elejétől egyértelmű, hogy drámát látunk, a természet ciklikussága is jelen van, ez a végkifejlet mégis erőszakoltnak hat. Szerencsére akadnak olyan értékek a filmben, melyekre sokkal szívesebben emlékezünk vissza: az egyediségében gyönyörű kislányra és a felszabadult kergetőzésre a kukoricásban.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. [email protected]