Magazin

Titanic 2016: Mesélj nekem, ó, rettentő képzelet – Fantázia és versenyblokk

Aloys (Tobias Nölle, 2016) – plakátkép

Míg a versenyblokk egyik része a kisrealista családi drámákról szólt, a másik a fantázia, a képzelet és a belső világok rémisztő közegébe vezet. Az itt elemzett négy film a rejtettről, a kézzelfogható világ mellett kibomló, gyakran szürreális lélektani helyzetek mibenlétéről beszél. A fantáziavilágok egyaránt jelenthetnek diffúz, szorongató látomásokat, gyilkos fegyvert vagy életadó menedéket.

Az idei fesztiválon a zsűri különdíjával jutalmazott Evolúció  (Évolution, Lucile Hadzihalilovic, 2015) a gyötrő gyermeki fantáziák világába vezet, amely olyan következetesen végigvitt, szigorú rendezői koncepcióval társul, hogy az ember gyakorlatilag fuldoklik a sűrű, iszapos hangulatban. A lakatlan szigeten fiúgyerekeken kísérletező, albínószerű, de leginkább földönkívüliekre hajazó gondozónők története a teremtésbe belenyúló ember, a nemek közötti egyenlőtlenség, a boszorkányokra vonatkozó gyermeki-férfiúi rémképek és az érzelmi kapcsolatok elsivárosodásának témáit is felvillantja, olyan félelmetesen abszurd az egész helyzet.

Bár az atmoszféra és az elegáns képivilág magával ragadó, egy ilyen helyzetben talán könnyelmű dolog az ennyire magyarázat nélküliség. Messziről üvölt az allegória, a kérdés csak az, minek az allegóriája, és a fent felsorolt ötletek biztosan közel sem merítik ki az értelmezési lehetőségeket. „Fájóan súlyos és időszerű mondanivaló” – fogalmaz a zsűri, de hogy ők vajon mire gondoltak fájón és időszerűn, az ugyanúgy rejtély, mint maga a film. Az Evolúció annyira enigmatikus, hogy pontosan konkrét meghatározottsága hiányában és erősen zsigeri élménye miatt az elnyomás, a hatalom, a másik ember (akarata ellenére) testként való kezelésének szimbóluma, amibe érdekes fénytörést hoz a nemi megoszlás is. Az örök témák miatt tehát biztosan időszerű a film.

Evolúció (Évolution, Lucile Hadzihalilovic, 2015)
Evolúció (Évolution, Lucile Hadzihalilovic, 2015)

A gyermeki fantáziák világába kalauzol a fődíjat nyert Démonok (Les démons, Philippe Lesage, 2015) is. A kifinomult, visszafogott, szinte visszafojtott, megfigyelő, felmérő rendezés és operatőri munka éles ellentétet képez a szereplőkben szubjektíve, láthatatlanul keletkező veszélyes hullámok kiszámíthatatlan káoszával. A Démonok sem kevésbé titokzatos, mint az Evolúció, és ennek a filmnek a fiú főhőse is maximális veszélyekkel néz szembe, de ebben az esetben fantáziákkal kiegészült félreértelmezésekkel, és az ebből eredő, énképet nagymértékben érintő lelkiismereti gyötrelmekkel találkozunk. A Démonokban úgy lesz az alakuló szexualitás és az ezzel járó bűnbánat a középpont, hogy a filmben gyakorlatilag nem látható szexuális érintkezés, tovább erősítve ennek a témának a nagymértékben fantáziákban és kódolt jelekben gyökerező jellegét.

A szép komótosan, apró történésekből, meghallott szavakból, elejtett pillantásokból, ezernyi különálló helyzetből össze- és egymásra rakódó feltételezések és világmagyarázatok vezetnek önmarcangolásig, és ez az önmarcangolás az, ami összeköti a Démonok két nagyon különböző szereplőjét, akikről végig a film során azt sejtjük, másképp fognak egymáshoz kapcsolódni. A belső démonok talán elviselhetetlenebbek is, mint a külsők, és nem a környezet retorziói, korrigáló hatásai vagy megértése, amely megoldáshoz vezetnek, hanem maguk a lelki átélések.

Démonok (Les démons, Philippe Lesage, 2015)
Démonok (Les démons, Philippe Lesage, 2015)

Az Aloys és a Verem az erdőben már a felnőtt fantáziavilágot kelti életre, de míg az előbbiben az elszigeteltségből és stagnálásból való kilépés lehetőségét nyújtja, az utóbbiban pont fordítva, elszigetel és börtönbe zár.

A svájci Aloys (Tobias Nölle, 2016) egy magányos magándetektív története, aki telefonon kezd randevúzni egy ismeretlen nővel, ez pedig egyre inkább kimozdítja belső mozdulatlanságából. A koncepció velejárója, hogy nagyon erős hangsávval dolgozik ambientszerű, hiperrealista hangzást és atmoszférát teremtve egy-egy találkozásnak, legyen az akár az erdőben, hatalmas fák között, a metróaluljáróban, egy étteremben vagy egy mozgalmas házibuliban. Bár ez önmagában izgalmas vállalkozás, az Aloys mindezt meg is mutatja nézőjének, és talán úgy tűnhet, ebben az esetben a kép csak elvesz az összhangból, a lambériának támasztott homloknál hirtelen megjelenő fa és a láb alatti avar burjánzó képe mégis gyönyörű kontrasztot visz a sivár, télies hangulatú, városias környezetbe. Mindez tovább fokozza a hatást, és kiemeli a képzelet határokat nem ismerő teremtőerejét is.

Az egyhangú hétköznapokat a fantáziában egyre élesebben, hangosabban, harsányabban ellenpontozó, paradox módon élettel telibb élet megmutatja mindazt, ami a főszereplő lehetett volna, de félelemből soha nem volt, viszont az egyre addiktívabb és önállósodó alternatív világ mégis csak az irrealitást képviseli, a legnagyobb és legnehezebb feladat pedig minden esetben a valósághoz való visszatalálás, a valódi megvalósítás.

Aloys (Tobias Nölle, 2016)

Hasonló konfliktussal szembesülnek a Verem az erdőben (Couple in a Hole, Tom Geens, 2015)szereplői is, itt viszont sokáig rejtély marad a történések miértje. Az Aloysszal ellentétben nagyrészt beszéd nélküli és zajsemleges filmben egy nomád körülmények között élő pár egyszerű, élelemszerzésre és túlélésre irányuló mindennapjait látjuk, amíg a férfi nem kezd egyre több kontaktust keresni a külvilággal. Az érdeklődést a homályban hagyott részletek tartják fenn, és hiába a melodramatikus ízű csúcspont, az erősen szimbolikus értelmű befejezés újra visszacsempész valamit a megmagyarázhatatlanból.

A fenti filmekhez hasonlóan a Verem az erdőben is a saját magunknak alkotott fantáziavilág negatív, végletesen irreális oldalát mutatja be, amely olyan erősen eluralkodhat az emberen, hogy gyakorlatilag nem is gondolja többé magát emberhez méltó lénynek. Az abszurd rettegés, a gyötrő lelkiismeret, az addiktív eszképizmus és a lealjasító börtön mind-mind alvilág, ahová a fantázia végletes hajszálerei egyenként leágaznak.

Verem az erdőben (Couple in a Hole, Tom Geens, 2015)
Verem az erdőben (Couple in a Hole, Tom Geens, 2015)

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com