Magazin

Titanic 2017: Isten vallatószéke is lehet unalmas – Édenkert

A neves orosz rendező, Andrej Koncsalovszkij az Édenkertben megpróbált új ötletekkel gazdagítani egy holokauszttörténetet, de közben a legfontosabb kellékekről megfeledkezett.

Teljesen jogos, hogy az Édenkert a Titanic Fesztiválkedvencek szekciójában kapott helyet, ugyanis tipikus fesztiválfilmről van szó – olyasfajta darabról, ami a népszerű téma (második világháború) ellenére csak egy szűk réteget érdekelhet – ők pedig kedvükre elemezgethetik, keresgélhetik a mondanivalót, diskurálhatnak a film értékeiről, üzenetéről. Az Édenkert tehát tökéletesen alkalmas arra, hogy szolid értelmiségi vitákat generáljon, de leginkább csak amiatt, mert könnyű magunkat felbosszantani a hibáin.

Andrej Koncsalovszkij kacskaringós pályájú alkotó: Tarkovszkij forgatókönyvírójaként kezdte (Iván gyermekkora, Andrej Rubljov), dolgozott egyedül (Az első tanító) és öccsével, Nyikita Mihalkovval (Szibériáda, A szerelem rabja), majd meglepő fordulatként amerikai karriert is épített (Tango és Cash, Szökevényvonat) – végül visszatért a szülőföldjére, Oroszországba. Az idei Oscar-versenyben a legjobb idegen nyelvű filmek kilences listájáig jutó Édenkert ugyanúgy vaskosan történelmi film, mint sok elődje, és valahol tükrözi ezt a sokféleséget is – szereplői soknemzetiségűek, ők is és a film is több nyelven beszél;

a sokféleségben viszont valahogy elveszik a lényeg.

Tetszik vagy sem, a Saul fia után már nem érdemes ugyanúgy beszélni a lágerek pokláról, mint azelőtt. A hiány megszemélyesítésével, a táborok gyárszerűségének hangsúlyozásával és az ezekből fakadó mérhetetlenül nyomasztó atmoszférával az Oscar-díjas magyar film új szintre emelte a téma elbeszélhetőségét – Koncsalovszkij viszont ha keresi is, nem találja meg ezt az utat, az ürességben rejlő feszültség fantasztikus szörnyűségét. Közben ráadásul a jól bevált háborús-kalandfilmes-drámai elbeszélésmódot is elvéti.

Az Édenkertben az a legrosszabb, hogy bár érezzük, hogy szeretne, nem tud újat mondani. A háború tétje, a holokauszt pokla nem jön át a fekete-fehér képeken: ugyanúgy a színfalak mögött maradnak a borzalmak, mint a Saul fiában, de mást, azaz „hagyományos” drámát vagy akciót sem igazán kapunk helyettük. A filmnek nincs atmoszférája, s bár különös személyiségek a szereplők, igazi mélységüket nem ismerjük meg, nem kerülünk közel hozzájuk, így izgulni sem tudunk értük. A Franciaországba emigrált, majd zsidóbújtatóként koncentrációs táborba küldött orosz arisztokrata nő és az egykor neki udvarló náci tiszt kapcsolata nem emelkedik felül a megszokott paneleken – de a hozzájuk csapódó mellékszereplők sem töltik meg élettel a történetet, azaz

a személyes dráma mellett a közösséget érintő trauma sem lesz átélhető.

A legnagyobb csalódást viszont az Édenkert truvájának szánt furcsa vallatási jelenetek okozzák – az még megbocsátható, hogy egy idő után könnyen dekódolható, kinek a vallatószéke előtt mesélnek magukról a szereplők. Az viszont már érthetetlen hiba, hogy az itt elhangzó történetek, vallomások nem koherensek a szereplők jellemével, tetteivel – hiszen így semmit nem adnak hozzá a jelen eseményeihez (akárcsak a boldog békeidők semmibe vezető képei). Az Édenkert emiatt az a fajta film, amin nem menet közben, hanem utólag lehet háborogni: hiába vártuk, hogy kikerekedjen belőle valami, a nagy reveláció elmarad – legfeljebb az erőteljes színészi alakításokkal (elsősorban a rendező feleségével, a főszerepet játszó Julija Viszockajával) vigasztalódhatunk.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu