Fesztivál Fókuszban

Titanic 2017: Ez tehát a világ legjobb rockzenekara – Gimme Danger

Jim Jarmusch egy rajongó lelkesedésével bogozza ki Iggy Pop stílusteremtő együttese, a The Stooges történetének szálait. A Gimme Danger még azt is magával ragadja, aki soha nem hallgatta őket.

Jim Jarmusch elégedett lehet a 2016-os évével: két új filmjét is bemutatták (mindkettőt a Cannes-i Filmfesztiválon), és mindkét, egyébként egymástól gyökeresen eltérő mű megtalálta az útját a közönséghez. Míg a lírai Paterson maga volt a megtestesült csend és nyugalom, a Gimme Danger a felforgatásról, zajról szól: a buszsofőr-költő alig csordogáló, monotóniájában harmonikus meséje után a The Stoogesról szóló dokumentumfilm szélsőségesen mozgalmas, sokszínű és harsány.

A rendezőről köztudott, hogy maga is zenél, így nem csoda, hogy a második zenész-dokuját készíti: az 1997-es A ló éve: Neil Young és a Crazy Horse élőben után most egy másik zenész-barátjáról, Iggy Popról forgatott. Mindkét film legnagyobb erénye pont ez a szakmai és személyes közelség: Jarmusch azért képes megragadni és átadni a zenekarok lényegét, mert rájuk szabja a kifejezésmódját – a dokumentumfilm műfaját úgy formálja, hogy maximálisan kiszolgálja a tárgyát. A Gimme Danger ennek megfelelően olyan, mint egy rajongói füzet, tele újságkivágásokkal, ereklyékkel a kedvenc bandájáról. Tehát egy kollázs; a Stooges története fotók, archív koncertfelvételek, archív interjúk és a jelen képeinek kavalkádjából áll össze – de a legérdekesebbek az „illusztrációnak” használt animációs betétek és B-kategóriás, rég elfeledett játék- és oktatófilmek (?) beemelt részletei. Így az is megelevenedik, amiről nem készült filmfelvétel, illetve a megmosolyogtató „talált képek” segítségével az egész korszakról képet kapunk.

Mindeközben Jarmusch az emberi kapcsolataiból is profitál: ahogy Neil Younggal is dolgozott együtt korábban a Halott emberben, Iggy Pop is feltűnt a Kávé és cigarettában és a Halott emberben. Jarmusch nem is próbálja titkolni, hogy szimpatizál a dokumentumfilmjei szereplőivel, sőt, a Gimme Dangerben egyenesen rajong: a rendező mindössze a film első másodperceiben látható és hallható, de ekkor azt mondja,

Jim Osterberget kérdezzük a Stoogesról, a világ legjobb rockzenekaráról.

Nem érdemes vitába szállni egy ilyen alapvetéssel! Innentől fogva ugyanis a Gimme Danger olyan, mint egy kis tinédzserkori pogány szentély a The Stooges tiszteletére. A rendező lelkesedése pedig még arra is átragad, aki sosem hallgatta az együttest: az ő tálalásában olyan, mintha az együttes körüli balhék csak apró botlások lettek volna, mintha náluk nagyobb hatással senki nem lett volna a punk-rock utódokra, sőt, mintha a Stooges még mindig élne és virulna. (Gyakorlatilag az utolsó pillanatig ki sem derül, hogy a tagok közül már csak Iggy és a később csatlakozott gitáros, James Williamson van életben – igaz, hogy azt már csak a film bemutatása után néhány hónappal jelentették be, hogy a banda épp emiatt „feloszlatta magát”, ezért ez az információ okkal hiányzik.)

A Gimme Dangerben az a legjobb, hogy a tagok nem misztifikálják vagy dramatizálják túl a Stooges történetét – így inkább hangulatjelentés ez a film, mint elemzés vagy krónika. A megszólalók szerények, szimpatikusak, egyszerű tényeket közölnek és jópofa anekdotákat mesélnek (az egyik legviccesebb például, amikor Iggy elmondja, hogyan hatottak a fáraók a színpadi megjelenésére). Bár a nevekbe, arcokba könnyen bele lehet zavarodni annak, aki nem elkötelezett fan, a Gimme Danger azonnal magába szippant (hiszen rögtön a legizgalmasabbal, a válsággal kezdünk), és nem is ereszt, amíg be nem bizonyította, hogy a Stooges tényleg a világ legjobb rockzenekara. Volt.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. [email protected]