Fesztivál

Titanic 2017: Szörnyeteg vagy! – Kortárs művészhorrorok a Titanic programjából

Boszorkány vagy? Vérengző gyilkos, pszichopata, kannibál? Mindegy. Ha ezek közül egy is lehetsz, szörnyeteg vagy. De mi van, ha még sincs semmi bajod? Az rosszabb: akkor hétköznapi gondok gyötörnek.

A közelmúlt nagyköltségvetésű (lényegében James Wan nevéhez fűződő) pokol- és kísértethorrorjai között mindig nagy öröm, amikor feltűnik egy-egy különleges, nem várt darab, amely némileg új életet lehel a rémisztgetések halódó kliséibe. Ilyen volt nemrégiben a Valami követ, a Babadook, a The Witch, az Under the Shadow, a kevésbé jól sikerült Amikor kialszik a fény vagy akár még A meghívás is, ezek pedig kellemes alternatívát kínáltak a fősodorral szemben.

Ezekre a filmekre jellemző, hogy a horrorköntös valamilyen elemi érzetnek, állapotnak, átváltozásnak a felfokozott testi-zsigeri-érzelmi hatást kiváltó szimbolikus kifejezésmódja. Olyan művek tehát, amelyekben a horrorelemek szélsőségesen hatáskeltő eszközök, ezek pedig meg tudják mutatni azt a földöntúli, emberfeletti vagy emberalatti, hétköznapiságukban is egzaltált jelenségeket, amiket egy egyszerű dráma más hatásfokon, (de ami biztos) sokkal direktebben tudna. Lényegében arról van szó, hogy a film szól valamiről – ez egy olvasat; de egyértelműen szól másról is, aminek az előző a behelyettesítője, ha tetszik, jelölője – ez pedig egy másik olvasat. Van egy konkrét és egy átvitt értelmű jelentésréteg: mindkettőt lehet élvezni, és egyik sem semmisíti meg a másikat.

Ez nem jelenti azt, hogy más horrorfilmek ne tennék pontosan ugyanezt – ahogy ezt már Király Jenő is sok helyen leírta a tömegművészetről – csak lehet, hogy kevésbé tudatosan vagy kevésbé felvállaltan mondanak véleményt a prózai dolgokról a fantasztikum segítségével. A két egyenértékű olvasat persze zavart is okozhat, megnehezítve az interpretációt, ezért is sokkal nehezebb ezeknek a filmeknek a befogadása, mint az említett mainstreameké: „Olvadj bele” – mondja ez utóbbi; „Dolgozz, néző” – szól az előző.

Ali Abbasi: Shelley (2016)

A 2017-es Titanicon látott, itt bemutatott négy film emelt fővel, szinte kérkedve beszél a sötét oldal nyelvén, miközben a felnőtté válást, az előítéleteket, az anyaságot és a gyerekkori traumákat tárgyalja. Lehet ezt másképp is, így viszont biztos, hogy mindenki rájuk figyel. Jó horrorokhoz híven ráadásul mindegyikben fontos szerepe van a gyereknek. A Shelleyben még meg sem született, de már komoly gondokat okoz, mert a fogantatás és a felvállalás körülményei voltak érzelmileg problémásak; az Egy vezér gyermekkorában (Childhood of a Leader) és a Kokszongi siratóban (The Wailing) már kezelhetetlen kiskamasz, akit súlyosan félreismernek; a Nyersben (Raw) pedig a felnőttlét határán egyensúlyozó, ösztöneivel küzdő vadállat.

A gyermektelen, de gazdag dán házaspárhoz érkező román vendégmunkás lány alapszituációja a Shelley-ben eleve megteremti a társadalmi egyenlőtlenségek lassú mételyét, amely fokozatosan bontja ki a két nő között kiélesedő anyahorrort. Ebben a láthatatlanul tapintható, sötét, klausztrofób harcban a vagyoni különbségek nemcsak a kifinomultságban, intellektuális képességekben vagy iskolai képzettségben öltenek testet, hanem szó szerint a test feletti hatalomban és a termékenységben is. Így lesz tökéletes a kizsákmányolás köre, amely nem feltétlenül akaratlagos, de eredendően kódolt.

Az ellenszolgáltatás látszólagos, valójában a szabad akarat és döntés, az autonómia végső bástyáinak finom porrá őrléséről van szó, amelyre csak akkor figyelsz fel, amikor a támadók már alattomos módon bekúsztak a bőröd alá is, és lehetetlen megválni tőlük. Hiába közeleg az élet csodája, ha nincs semmi közöd hozzá, ha csak porhüvely vagy, nem te veted ki magadból az életet, az élet vet ki magából. A gyerekkel együtt boszorkány születik, mert az anyai eltaszítás a nő démoni oldala, így az emésztő (lelkiismereti) bosszún kívül semmi más nem marad.

Na Hongdzsin: Kokszongi sirató (Goksung, The Wailing, 2016)

Az idegengyűlölet és az előítéletek vezetnek át a Kokszongi siratóhoz. Ebben a dél-koreai stílusgyakorlatban (amely ugyanúgy ugrál a hangulatok és műfajok között, mint honfitársai általában) a tehetetlen rendőrhős nálánál sokkal nagyobb és kezelhetetlenebb erőkkel kénytelen szembesülni, olyanokkal amelyek eltérnek megszokott, hétköznapi rutinjaitól, és amelyek gyökeresen felforgatják a nyugodt, eldugott kis faluja életét. Hogy mi kell ehhez? Elég egy japán. És ebben a két szóban – koreai és japán – a sértettségnek, traumáknak és háborús bűnöknek olyan széles spektruma villan fel a másodperc törtrésze alatt, amit Kelet-Európában is nagyon könnyen átéreznek.

A másik ember a projekciós lehetőségek végtelen felülete: azt látsz bele, amit csak szeretnél, annak hiszed, akinek akarod, abban bízol, akiben akarsz; az igazságtól mindig egyre csak távolabb kerülsz. Mert ha nincs szerencséd (ó, és abban biztos lehetsz, hogy Dél-Koreában keveset találsz), a másik ember semmi más lehetőséget nem lát majd, mint hogy vicsorogva, villogó szemekkel azonosuljon elsietett előítéleteid és elvárásaid képzelt alanyával, megteremtve azt, akitől legjobban tartasz. Lehet az egy sámán, egy szellem, vagy maga az ördög, az irracionális félelmeknek nincs határa, a megtévesztett pedig mindenre vak marad. A kegyelemdöfés: ismét a gyerek. Tőle mit vársz, rá hogyan gondolsz? Mi rejtőzik az ártatlanság leple alatt? Hogy lehet az, hogy belülről jön, amitől kívülről tartasz? És mire képes az emberi elme, hogy minderre magyarázatot találjon?

Brady Corbet: Egy vezér gyermekkora (Childhood of a Leader, 2015)

A Kokszongi sirató a súlyos félreismerések filmje, a magyar koprodukcióban, rengeteg magyar filmes közreműködésével készült 2015-ös Egy vezér gyermekkora pedig a súlyos ráismeréseké. A szó szerint a címben foglaltakról szóló, banálisan hétköznapi helyzeteket felvonultató történet nem elrejti a gyereket, hanem lépten-nyomon megmutatja, ezért a film könnyebben olvashatóbb a többinél, de ebben is vannak titokzatos csavarok. Az pedig már az elsőfilmes Brady Corbet érdeme, hogy hagyományos történelmi biográfia helyett annak parodisztikusan eltúlzott torzképével találkozunk. A karakterek elvárásaival szemben itt most a nézők elvárásaival játszanak inkább: meg akarnánk tudni, miből lesz a cserebogár, az Egy vezér gyermekkora meg fityiszt mutat, mert az egész sokkal bonyolultabb, mint egy lineáris életút, és nem is biztos, hogy van mód tudásszomjunkat racionálisan kielégíteni.

A szigorú családi hierarchia, a látszólagos megbékélésre és megbocsájtásra felszólító tágabb környezet, és közben az akaratát a másik torkán finoman legyömöszölő hatalom mind fontos adalékai egy fejlődő jellemnek, de ettől még vitatható lenne, hogy ez elégséges-e a „vezér” kialakulásához. A film egyáltalán nem pontos és részletes történelmileg, de szerencsére nem is akar az lenni, pont ezzel hívja fel a figyelmet az irracionalitás őrült jellegére. A lassú kocsizásokat és látványos kompozíciókat Scott Walker iszonyúan hangos, rémisztően baljós, gonoszul idegbeteg zenéje pörgeti még magasabb fokozatba, miközben a kép sokkoló ellenpontjaként újra a megmagyarázhatatlant és az ambivalenciát húzza alá. A környezet és a nevelés ellenére mindig van egy belső pszichopata mag, amely bármilyen megértési szándékunkat arcon röhögi.

Julia Ducournau: Nyers (Grave, Raw, 2016)

Julia Ducournau szintén elsőfilmje, a bravúros Nyers ugyanezt a megmagyarázhatatlan eredettörténetet viszi tovább. A gyerek itt már kamasz, mindjárt felnőtt is, ez pedig a legfontosabb határhelyzet, amely brutális beavatás nélkül meg sem történhet. Lassú, finom átmenet nincs, csak drasztikus váltás, amely egy egészen más minőséget jelent. Az Egy vezér gyermekkorához hasonló parodisztikus és ironikus hangvételű Nyers olyan megkapó gyomorforgatással használja a biohorrorelemeket, olyan hatásosan használja a testi jelek, tünetek, sérülések és átváltozások (emocionális) szuperplánjait, hogy egyszerre szörnyülködsz és szívod a fogad, meg érzed magad fergetegesen feldobódva. Erről szól a Nyers: a testi-lelki átváltozásokkal járó, váratlanul kirobbanó energiák felfoghatatlan, érthetetlen erejéről, és hogy mivel jár, amikor mindezzel szembesülsz. Olyan ez, mint hosszú önmegtartóztatás és hosszú böjt után belekóstolni az élet édes húsába. Elementáris erejű, mindent felforgató érzés, amely csak az érzelmek és a szexualitás kinyílásához fogható.

Az ártatlanság elvesztésének kannibalisztikus története egyben a női predátor megszületését is mintázza, aki szépen lassan tisztába kerül saját vonzerejének és hatóképességének magnetikus hatalmával, amely nemcsak a józanságot pocsékoló egyetemi bulikban, hanem az élet minden területén haszonnal bevethető, függetlenül az akarattól vagy a vágytól, rengeteg áldozatot hagyva az út szélén. Ducournau sokrétűen intelligens rendezését pedig az is mutatja, ahogy a végkifejletben egy könnyed slusszpoénnal képes lekerekíteni egyébként tényleg drámai és viszolyogtatóan félelmetes történetét.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..