Az izlandi szülők különös módszert dolgoztak ki gyermekeik megbüntetésére: elküldik őket a vidéki rokonokhoz dolgozni. A hattyú című filmben például egy kilencéves kislány érkezik meg a hegyek és a tömzsi lovak közé.
Ása Helga Hjörleifsdótirr rendezőnő Amerikában tanulta a rendezés mesterségét, ám első nagyjátékfilmje elkészítésekor a szíve hazahúzta. A hattyú több, a szigetország alkotásaira kifejezetten jellemző „klasszikust” felsorakoztat: a vad, zabolátlan tájat (amely itt dramaturgiai funkciót is betölt a szereplők lelki világának kivetüléseként); a mesebeli lényeket (Izlandon népszerűek a trollok, tündérek és kis manók); a szigetlétből fakadó elszigeteltséget, amely a szereplők magányosságában is tetten érhető. Nem mellesleg az adaptálás hagyománya is fellelhető: A hattyú Guðbergur Bergsson azonos című, izlandi regénye alapján készült.
A 9 éves Sólt (Gríma Valsdóttir) mindenki kicsit furának tartja: a szülei, akik a nyárra vidékre küldik dolgozni, mert valamit ellopott; a vele egykorúak, akik többször megjegyzik, hogy „milyen furcsa vagy”; a távoli rokonai, akik házigazdái lesznek a nyárra, és akikről mindenki tudja, hogy szeretnek problémás gyerekeket befogadni. Egyetlen ember érti meg a kislányt, ő pedig a farmon dolgozó felnőtt férfi, Jón (Thor Kristjansson).
Sólban és Jónban van valami közös: mindketten saját fantáziavilágukba menekülnek, hogy képesek legyenek a körülöttük zajló eseményeket saját szűrőjükön keresztül értelmezni. Sól számára ez a nyár egyszerre szól az önismeretről és a felnövésről: nem érti, mi benne a furcsa és nem érti a felnőtteket sem. Ezen próbál segíteni azzal, hogy egy mesebeli szereplőnek képzeli magát: például olyan kislánynak, akinek mindenhol nő haj a testén, amit értelmezhetünk a pubertás kor kezdetével járó fokozott szőrnövekedés metaforájának. A történetek képileg nem elevenednek meg, a meséket egy frissen született borjúnak meséli – ő lesz az első lény a farmon, akivel szorosabb viszonyt tud kialakítani. Nemcsak Sól menekül a mesélésbe, hanem Jón is, aki minden este fáradhatatlanul körmöli a nap történéseit naplójába. Barátság kezd köztük kialakulni, ám az ő idilli kettősük Ásta (Þuríður Blær Jóhannsdóttir), a házigazdák vadóc egyetemista lányának váratlan hazaérkezésével megbomlik.
Ásta fontos állomása lesz annak az útnak, amely során Sól önmagával és a felnőtt világ kegyetlenségeivel szembesül. Egy furcsa kapcsolati háromszög alakul ki közöttük: a kislány nővérként tekint rá és vágyik a szeretetére, Jónról pedig kiderül, hogy a szeretője. Ásta azért siet haza, mert teherbe esett, szülei viszont abortuszra küldik. Jón éppen ekkor vágja le Sól kedvencét is, a kis borjút.
A két jelenet szépen rímel egymásra:
míg Ásta az ágyba kucorodva vérzik, miközben elveszíti magzatát, addig Sólnak végig kell néznie, hogyan vágják le, majd véreztetik ki tehetetlen és ártatlan négylábú barátját.
A kislány Ásta megérkezése után egyre inkább megfigyelő szerepbe kerül. Rajta és a többi felnőtt karakteren keresztül válik fokozatosan világossá számára, mit jelent felnőttnek lenni és neki mi keresnivalója van itt. Szembesül azzal, mit érez Ásta, miután elveszíti leendő gyermekét; látja, hogy házigazdái azért próbálnak minden évben problémás gyerekeken segíteni, mert a sajátjukon nem tudnak; Jón és Ásta titkos légyottjain keresztül pedig a szexualitással is megismerkedik. Forgatókönyvírói truváj, hogy ezekkel az eseményekkel nagyon rövid, egymáshoz képest néha ok-okozati kapcsolat nélküli jelenetek során szembesül a néző – ám ahhoz hogy megértsük, miféle önismereti úton megy keresztül Sól a felnőtté válás útján, mind a karakterekről, mind a köztük lévő viszonyokról éppen eleget tudunk meg.
Ásta mesél Sólnak a hattyúról is, aki a hegyi tóban él. A legenda szerint a hattyú alakot öltő szörnyeteg az arra járókat próbálja meg a vízbe csábítani, hogy megfulladjanak. A film végén Sól felmegy a tóhoz és egyetlen egyszer a film során megelevenedik a mesei részlet: a lány mélyen belenéz a hattyú szemébe, a hattyú elrepül, Sól pedig boldogan szalad lefelé a hegyről. Mintha a madár tükörképet tartott volna Sólnak: a kislány, akiről a körülötte lévők elhitették, hogy furcsa és különös (szörnyeteg), végre megértette önmagát, értelmet nyert minden, ami eddig körülötte történt. Erre rímel az a Solarisból kölcsönzött Tarkovszkij-idézet, amit egy vacsora során Jón mond a szereplőknek: „Nem más világok kellenek nekünk, nem is tudunk mit kezdeni velük. Nekünk tükör kell.”
