Fesztivál Fókuszban

Titanic 2018: Rangsoroltuk a fesztivál versenyfilmjeit!

Kilenc náció, kilenc filmje képviseltette magát a magyar fesztivál elitjében. A színes versenyprogram hivatalos győztesét pénteken már megkoronázták, mutatjuk, mi melyik filmnek adtuk volna a Hullámtörők-díját a Titanicon!

Idén lett 25 éves a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, ami az évforduló tiszteletére kifejezetten erős programmal örvendeztette meg a résztvevőket. A nyitófilm, Wes Anderson Kutyák szigete című animációs filmje kétszer is megtöltötte az Uránia mozitermét. A zárófilm is hasonlóan erős pedigrével rendelkezett: A rabbi meg a lányában nemcsak az a különleges, hogy két A-listás hollywoodi színésznő, Rachel McAdams és Rachel Weisz a főszereplői, hanem az is, hogy az a Sebastián Lelio rendezte, aki az Egy fantasztikus nő című filmjével elhappolta a Testről és lélekről elől az Oscar-díjat.

Szerencsére nem csak a kerete volt impozáns a Titanic Filmfesztiválnak, több szekció filmjeit tekinthették meg a nézők, mi ezek közül a legizgalmasabbra, a versenyfilmekre koncentráltunk. Többnyire pozitív élményekkel gazdagodtunk, a szekció filmjein érződött a kezdő filmesekre jellemző alkotóvágy, de azért persze néha meglátszott a tapasztalatlanság is. A fesztivál szervezettsége is viszonylag zökkenőmentes volt, a Kutyák szigete miatti félreértéseket – mindenki félt, hogy nem marad jegy – és az Art+ mozi kényelmetlenségét leszámítva flottul zajlott minden.

A fesztivál fődíját, azaz a Hullámtörők-díjat a Nem vagyok boszorkány nyerte, a közönségdíjat pedig a Kutyák szigete kapta meg. Természetesen eszünkben sincs megkérdőjelezni a szakmai zsűri (Török Ferenc, Borbély Alexandra és Dobos Tamás) döntését, de ettől függetlenül mi is felállítottuk a saját versenyfilmes listánkat, és cikkünkből az is kiderül, hogy mi kinek adtuk volna az elismerést.

Árnyak völgye (Jonas Matzow Gulbrandsen, 2017)

Az idei versenyprogram legnagyobb csalódása a norvég avantgárd horror volt. A kis történet sokat markol, de a nézők figyelme mégis kipereg az elsőfilmes Jonas Matzow Gulbrandsen ujjai közül. Az isten háta mögötti, fáradt kis falut egy különös fenevad tartja rettegésben: a vérfarkasszerű teremtmény telihold éjszakáján tizedeli a magasfekvésű norvég település juhállományát, jelenléte pedig a teljes lakosság mindennapjaira rányomja a bélyegét.

A történet egy melankolikus, koravén kisfiú szemszögéből van elmesélve, aki drogfüggő bátyjának eltűnésétől szenved. Talán nem nagy spoiler, hogy a sztori ezen két eleme szimbolikus kapcsolatot ápol egymással: a film az ismeretlentől való félelem és a meg nem értettség relációján elmélkedik, de mindezt olyan nézőt próbáló terjengősséggel és erőtlen fogásokkal teszi, hogy a mindössze másfél órás játékidő utolsó harmadára már érezni kezdjük az ülepünket. A fenyegető gonosz jelenléte semmiféle feszültséget, de még csak diszharmóniát sem okoz a nézőben, az atmoszféra inkább olyan, mint egy hideg márványba fagyott skandináv arc finom rezdülései. Ha valaki a félelem természetéről szeretne filmet forgatni, akkor elég problémás, ha ilyen érzelemmentes közönnyel közelít a téma felé.

A szereplők halovány játékát a film pazar képi világának néhol sikerül ellenpontozni, a pasztel színskálán rögzített jelenetek halvány, áttetsző természete a lyukas narratíva ellenére képes nyomot hagyni a vizualitásra fogékony néző retináján. A szélben táncoló óriási fenyők közül kirohanó szőke kisfiú képe vagy a sűrű norvég fenyvesek lombkoronáján megtörő fény túlvilági misztériuma minden bizonnyal nagyszerű ajánlólevél lesz az operatőr következő munkájához, ám az elsőfilmes ambíciótól túlfűtött Árnyak völgye ennek ellenére annyira felejthető élmény, hogy nagyon még haragudni sem lehet rá.  A film egyszerűen átpereg a bóbiskoló nézőtéren anélkül, hogy bármennyire próbára tenné a befogadó érzelmi amplitúdóját. (Papp Atilla)

Sarah és Salim viszonya (Muayad Alayan, 2018)

Az igaz történeten alapuló film releváns és érzékeny témákat pedzeget, ennél fogva nehezen támadható, pedig a palesztin rendezőnő erősen politizáló debütálása borzalmas tempójának köszönhetően teljesen szétesik, mire elérünk a stáblistáig. A film egy elátkozott kapcsolat tragikus történetét meséli el: a palesztin munkásember, Szálim és az izraeli kávétulaj értelmiségi asszony, Sarah viszonya gyakorlatilag elképzelhetetlenebb, mint a halember és a takarítónő románca del Toro rendezte A víz érintésében. A történet mégis valós eseményekben gyökerezik, a két házas ember halálraítélt viszonyát elbeszélő film a legkevésbé sem a szerelem falakat döntő erejének örökérvényű toposzát készül újból felböfögni, majd a nézőtérre teríteni, hiszen még az is kétséges, hogy az egyszeri testi vonzalmon túl gyengéd érzelmeket táplálnak-e egymás iránt a karakterek. A hangsúly a domináns és a kisebbségi kultúrából érkező pár ellehetetlenítését állítja fókuszba.

Sara és Salim viszonya

Muajad Alajan az intim viszonyba belekontárkodó külső erők abszurditását igyekszik körüljárni, a cselekmény katalizátora viszont túl korán (vagy túl későn) üt be. A film utolsó felvonása így ráterpeszkedik az egész cselekményre, az érzelmi tetőpont pedig egy frappáns csattanó helyett inkább csak olyan, mint egy kinyúlt melegítőgatya. A sztori se így, se úgy nem akar véget érni, a feloldozásért rimánkodó nézőben kialakult empátia pedig idővel apátiába csap át.

A kapcsolatot sok szemszögből megvizsgáló film, érzelmi, kulturális, etnikai, politikai vonatkozásokat rendez sorba, ám mindezt olyan steril precizitással teszi, mintha egy felelést hallgatnánk. Az ígéretes koncepció virágzásához lehet, hogy le kellett volna fejteni pár réteget, a film túl sok mindenről akar szólni, túl sok karaktert vonultat fel, így a néző figyelme is addig fragmentálódik, amíg el nem engedi az egészet. Ha a napjaink Izraeljében égetően aktuális etnikai kérdésekről nézne filmet a kedves olvasó, akkor inkább ajánlanám szíves figyelmébe a Korcs szerelmek vagy a Ponyvaregény narratívájára hajazó Ajamit. (Papp Atilla)     

Nem vagyok boszorkány (Rungano Nyoni, 2017)

A legígéretesebb brit elsőfilmesnek járó BAFTA-díj legfrissebb tulajdonosa idén februárban, a zambiai-walesi rendező Rungano Nyoni lett, aki Zambiában történt valós események és saját tapasztalatai nyomán alkotta meg első rendezését. Nyoni ugyanis a filmjét megelőző kutatómunka keretében Ghánába utazott egy valódi boszorkánytáborba, ahol lehetősége volt elsőkézből megfigyelni az ősi hiedelmek alapján társadalmi kirekesztettségbe taszított afrikai nők különös rituáléit és napi rutinját.

A valóban létező boszorkánytelepeket (melyek létezése önmagában egy kulturális feketelyuk így a 21. század elején) javarészt idős asszonyok lakják, ám a film középpontjában egy nyolcéves kislány áll, akit a környezete egy banális incidens nyomán boszorkánysággal vádol meg, így végül egy ilyen táborba kényszerül. A mítikus kultúrában rekedt társadalom és a modernitás furcsa szimbiózisa már az első perctől a nézők arcába rúgja az ajtót. A teljes cselekményt jellemző groteszkbe hajló realitás olyan mértékben diszorientálja a nézőt, hogy a szinte könyörgünk egy hideg tényeket közlő filmvégi feliratért, ami tisztázza, mennyiben volt hiteles, amit láttunk. A rendező viszont nem kegyelmez nekünk ezzel a divatos gesztussal.     

Az elsőfilmes rendező kaotikus szociográfiája pedig épp emiatt a mindent eltöltő kétely miatt nem működik. A film cselekménye egy önismétlő narratív hurokba ragad. A film persze a folytonos önismétlés ellenére is egy kíméletlen kultúrkritika, de túlságosan könnyen engedi el a néző kezét, ennél fogva pedig egy teljesen vonatkozás nélküli térben találjuk magunkat. A Nem vagyok boszorkány persze a maga nemében egyedülálló a filmművészetben, hiszen egy olyan vérlázítóan primitív hagyomány jelenlétére világít rá, stílussal és relevanciával, hogy pokolian nehéz bevallani magunknak: valójában nem egy jó film. A rendező így is egy olyan egyedi és eredeti hangot üt meg, ami a csalódást keltő kezdés ellenére is éhessé teszi a kísérleti film szerelmeseit a folytatásra. (Papp Atilla)

Nico, 1988 (Susanna Nicchiarelli, 2017)

Christa Päffgen – művésznevén Nico – pontosan olyan életet élt, ami filmvászonra kívánkozik. Modellként beutazta a világot, Andy Warhol múzsája lett, együtt zenélt a Velvet Undergrounddal, teherbe esett Alain Delontól, stb. Életében volt annyi tragikus és botrányos esemény, amivel bőven meg lehet tölteni egy nagyjátékfilmet, éppen ezért számít kifejezetten merész húzásnak Susanna Nicchiarellitől, hogy szándékosan figyelmen kívül hagyta a bulvárcímlapra illő éveket.

Biztos ezek voltak életének legszebb évei” – közli az interjút készítő rádiós Nicóval, miközben próbálja rávenni, hogy meséljen a Velvet Undergrounddal töltött időszakról. A negyvenes éveiben járó énekesnő viszont sokkal inkább beszélne arról, hogy most éppen mit csinál, csak ez sajnos kevés embert érdekel. A Nico, 1988 az ikonikus nő keveset emlegetett utolsó éveiről szól, pedig élete legboldogabb időszaka pont ez volt. Ez egyértelművé válik az egyik jelenetben, amiben Nico megkérdezi a menedzserét, hogy csúnyának találja-e. A menedzser – aki egyébként plátói szerelmet táplál Nico iránt – ironikusan rávágja, hogy „Persze!”, mire az énekesnő ezt válaszolja: „Helyes. Nem voltam boldog, amíg szép voltam.

Ekkor döbbentem rá, mennyire izgalmasak lehetnek azoknak a nőknek a történetei, akik a szépségükkel lettek világhírűek, és ezzel a teherrel kellett leélni az életüket. A Nico, 1988 ilyen szempontból mindenképp dicséretre méltó alkotás, melynek fényét emeli a dán Trine Dyrholm, aki még Nico földöntúli hangját is képes volt leutánozni. (Alakításáért meg is kapta filmfesztivál Legjobb Színésznőnek járó díját.) A szándék jó, de a kivitelezésen még lehetett volna csiszolni. Azzal nincs baj, hogy Nico életének egy relatíve unalmasabb szakaszát dolgozták fel – hiszen Dyrholm két mondat után izgalmassá teszi a karaktert – de a gyenge lábakon álló forgatókönyv miatt a Nico, 1988 nem tudja beteljesíteni a benne rejlő potenciált. (Rácz Viktória)

LOMO – Egy blogger élete (Julia Langhof, 2017)

Az újmédia filmes megjelenítésének alapjait alighanem David Fincher fektette le A közösségi háló című filmmel, melynek hatása vizualitás terén a mai napig megjelenik. A monitorképernyőkön töredező pixelek szuperközelije, a feszes elektronikus zenék tempójára vágott jelenetek, egytől-egyig olyan rendezői fogások, melyeket rendszeresen újrahasznosítanak a nagyvásznon. Az első filmes Julia Langhof sem tesz másként.

A film utáni beszélgetésen a rendezőnő arról mesélt, hogy a LOMO ötlete még az egyetemen egy Tarr Béla kurzus során fogant meg benne, ám akkor még csak annak a gondolatnak a csírája született meg, hogy archaikus történeteket a közösségi média viszonyrendszerében ábrázoljon. A LOMO bizonyos értelmezés szerint egy posztmodern Rómeó és Júlia történet, hiszen végső soron két család viszálya áll a konfliktus hátterében. A sztori Rómeója, a címadó blogger egy érettségi előtt álló, tinédzser-meg-nem-értettségtől szenvedő blogger, aki belehabarodik a helyi, könnyűvérű Júliába, a lány viszont a testiségeken túl nem viszonozza a srác érzelmeit.

A cselekmény eszmeisége azonban cseppet sem a szerelem köré koncentrálódik, a film sokkal inkább egy karaktertanulmány, melynek központi témája a magány. Az internet és a közösségi média kínálta felület abszurditásáról legutóbb az Ingrid Goes West értekezett kellő hitelességgel, ehhez képest a LOMO egy sokkal inkább technofób irányból közelít a téma felé. Az újmédia következtében kialakuló közösségi izoláció, a digitális árnyék jelenléte, az anonimitás veszélye mind olyan közismert aggályok az internettel kapcsolatban, amik a cselekmény alatt felsorakoznak.

A rendező azonban a kissé túlstilizált filmjében rendre elsiklik az online tér pozitív vonzatai fölött, így végeredményben a történet elmulaszt tudomást venni az érme másik oldaláról. Szerencsére a demagógiától megkímél minket Langhof, filmje végére azonban nem sikerül olyan konklúziót kreálni, amely kielégítő módon margózná a látottakat. Hiányérzetünk maradt. (Papp Atilla)

Egy sármos férfi (Milad Alami, 2017)

Bevándorlónak lenni pocsék – még egy olyan helyen is, ahol nem szítják a politikusok az idegengyűlöletet. Erről pedig ki más nyilatkozhatna jobban, mint egy bevándorló. Az iráni születésű Milad Alami Európában nőtt fel, ezért ő sokkal jobb helyzetben van, mint filmjének főszereplője, a szintén iráni származású Esmail (Ardalan Esmaili), akit az a veszély fenyeget, hogy hamarosan kiutasítják Dániából.

Esmail jobb lehetőség híján úgy próbál tartózkodási engedélyt szerezni, hogy elcsábít és feleségül vesz egy dán nőt. Ez még úgy sem egyszerű, hogy jóképű férfiként könnyedén fel tudja szedni a nőket a bárokban, hiszen az egyéjszakás kaland és az elkötelezett párkapcsolat között nagy a különbség. Ahogy közeledik a kiutasítás, úgy Esmail is egyre kétségbeesettebben próbál beférkőzni a női szívekbe, ám ekkor váratlanul találkozik egy vonzó perzsa lánnyal.

Az Egy sármos férfi sok mindent megmutat a bevándorló létből: a kapcsolattartás nehézsége az aggódó otthoniakkal, a kívülállóság nyomasztó érzése, az állandó rettegés a hatóságoktól, a jobb élet elérésének lehetetlensége és a honvágy. Sok szempontból összehasonlítható Vranik Roland Az állampolgár című filmjével, mivel itt is egy olyan bevándorlót ismerünk meg, akinek nem az emberek rasszizmusa, hanem a bevándorlási hivatal bürökratikus rendszere a legnagyobb problémája. Alami a filmjével nem akart semmit a szánkba rágni a bevándorlókérdéssel kapcsolatban, sokkal inkább arra mutat rá, hogy nem fekete-fehér helyzetekről van szó. A két film vége is hasonlít, bár Vranikkal ellentétben Alami túlságosan elhúzta a lezárást, a katarzis kicsúcsosodása után hagyta leülni a történetet. Az Egy sármos férfi ugyan néhol kicsit döcögős, de kifejezetten sokrétegű és szép film. (Rácz Viktória)

Még (Onur Saylak, 2017)

A felkavaró török thriller egy Égei-tenger partján fekvő településbe kalauzolja el a nézőt, ahol a 14 éves Gaza édesapjával együtt menekülteknek nyújt átmeneti menedéket, majd megszervezi az útjukat Európába. A fiú pitiáner embercsempész apja azonban egyre erőszakosabb módszerekkel igyekszik röghöz kötni fiát, aki próbál kitörni a parlagias vidék szorításából. Bizonyos értelemben egy torz coming of age mozi Onur Saylak elsőfilmje, aminek az a fundamentális felvetése, hogy emberek maradhatunk-e akkor, ha egy szörnyeteg nevel fel minket?

A fiú és az apa viszonya pedig bizonyos értelemben allegória a jelenkor török társadalmának. A tanulni vágyó fiú és az autoriter apa kapcsolatában a haladó polgári értékrend és a hagyományokba kapaszkodó, rendpárti, de korrupt etikett néz farkasszemet egymással. A rendező pedig egyértelműen hitet tesz az előbbi mellett.  

Az Erdogan rezsim alatt nyögő Törökország nagy dilemmája, vajon milyen kontextusban határozza meg önmagát, nem véletlen, hogy a vidéki faluból a főhős Gaza a híresen felvilágosult Isztambulba vágyik tanulni, amely az ország „leginkább európai” tájéka. A Mustang óta nem láttunk ilyen őszinte portrét napjaink Törökországának megosztottságáról.   

A Még mindemellett a menekültválság problematikájáról sem felejt el megemlékezni. A film Hakan Günday ünnepelt regénye alapján készült, amely elsőként dokumentálta az európai migránskrízist. A történet nézőt nem kímélő módon meséli el, milyen felnőni egy olyan világban, amelyben nincs helye az ártatlanságnak. Az Undergroundra hajazó fináléban a rendező egy hatalmas tükröt helyez a nézőtér elé, a szenvedés iránti passzivitást ritkán olvassa rá ilyen nyersen egy film a nézőire. (Papp Atilla)

Quality Time (Daan Bakker, 2017)

Lehetne az alcíme az, hogy „A férfi ötször”, ugyanis a holland Daan Bakker filmje öt epizódból áll, amelyekben egy a közös: problémákkal küszködő férfiak történetei. Koen olyannyira meg akar felelni a családjának, hogy minden összejövetelen inkább vállalja a rosszullétet, minthogy ellent mondjon nekik; Stefaan kénytelen hazaköltözni a szüleihez, és egy fotós tanfolyam miatt még a múltjával is szembe kell néznie; Kjell meggyőződése, hogy az antiszociális viselkedéséért egy óvónő okolható; Karelt elrabolják a földönkívüliek, aminek hatására mutálódik; Jef pedig amiatt szorong, hogy nem fogják megkedvelni barátnője szülei.

Érdemes elöljáróban annyit tudni a Quality Time-ról, hogy bár drámaként vagy vígjátékként titulálják a filmgyűjtő oldalak, valójában egy kísérleti filmről van szó. A rendező egyedül az utolsó epizódot meséli el klasszikus formanyelvi eszközökkel, az összes többinél játszótérként használja a filmes elbeszélés lehetőségeinek tárházát. Van olyan történet, amiben torz hangon beszélő fehér pöttyök jelképezik az embereket, egy másik epizódban kizárólag madártávlatból látjuk a szereplőket, akiket nem hallunk (csak a feliratot olvashatjuk), illetve nem is látjuk őket, ha éppen fedett helyen tartózkodnak.

A kísérletezés pedig nem csupán öncélú művészkedés, hanem bizonyíték arra vonatkozólag – és számomra ez volt igazán megdöbbentő – hogy akkor is tökéletesen tudjuk értelmezni és átélni a filmet, ha elveszik tőlünk a legalapvetőbb formanyelvi mankókat. (Például a monoton és torz hangú pontoknál ugyanúgy érezzük a beszélgetésben beálló szünet kínosságát, mintha premier plánban látnánk egy sokatmondó arckifejezést.) Kísérletezés és abszurditást ide vagy oda, a Quality Time a mindennapi frusztrációinkra mutat rá. Látván a film állami támogatóinak számát, kicsit elkeserített a gondolat, hogy egy ilyen típusú film szinopszisa itthon soha nem kaphatna zöld utat az elkészüléshez. (Rácz Viktória)

Pororoca (Constantin Popescu, 2017)

Constantin Popescu filmjében minden benne van, ami a kortárs román film erőssége: hosszú snittek, realista stílus, hatásvadászat kerülése, megdöbbentően hiteles színészi jelenlét. A Pororoca két és fél órás játékideje miatt megengedheti magának, hogy kifejezetten lassan építkezve és kegyetlen őszinteséggel mutasson be egy szörnyű emberi tragédiát. Tudor (Bogdan Dumitrache) boldog házasságban élő családapa, akivel megtörténik az, amitől minden szülő retteg: egyik délelőtt eltűnik a parkban játszó kislánya. Az apuka mindössze fél percre veszi le a tekintetét a kislányról, ám ennyi idő is pont elég ahhoz, hogy nyoma vesszen.

Nemcsak azért adtam volna a Hullámtörők-díját a Pororocának, mert maga a cím is egy hullámtípust jelöl, hanem azért is, mert nagyon ritkán találkozok olyan alkotással, ami ennyire gyönyörűen megkomponált és mélyen emberi. A film hosszúsága lehetőséget ad arra, hogy folyamatában láthassuk a tehetetlenségbe és az önhibáztatásba való beleőrülés folyamatát, amire egy sokkoló, de cseppet sem hollywoodias lezárás teszi rá a pontot.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a film úgy mutat be egy szélsőséges érzelmekkel teletűzdelt történetet, hogy egy pillanatra sem érződik soknak, hamisnak vagy hatásvadásznak. Ebben pedig nagy szerepe van a színészi alakításoknak is, nem véletlenül kapta meg Bogdan Dumitrache a legjobb színésznek járó díjat (amit idén osztottak ki először). A Pororoca megnézése durva nyomot hagy a lelkünkben, ettől függetlenül mégis ajánlom megnézésre, főleg olyanoknak, akik filmkészítéssel akarnak foglalkozni, mert a film zseniális építkezéséből sokat lehet tanulni. (Rácz Viktória)

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..