A Transzszibériai Expressz most az udmurtokhoz száguldott velünk, hogy az első, saját nyelvükön forgatott filmjükkel, az Eperbogyókkal megismertessen minket egy világtól elzárt, autonóm területükön kisebbségbe szorult közösséggel.
Az Eperbogyók „üzenetének” megértéséhez és a film szerelmi történetének igazi átéléséhez úgy érzem, nélkülözhetetlen felvázolni ennek a kisszámú népcsoportnak a történelmét. Az udmurtok – akiket votjákoknak is hívnak – Oroszország európai részén élnek, túlnyomó többségük az Udmurt Köztársaságban, de nagyobb csoportjaik megtalálhatók még a Baskír és a Tatár Köztársaságban. Közel 800 ezren vannak, s közülük mintegy félmillióan élnek az Udmurt Köztársaságban. Az orosz befolyás mindig is erősen érvényesült közöttük, de a 18. századtól jelentős orosz betelepülés kezdődött, bányák, gyárak létesültek ekkor, ahol a munkások főként orosz bevándorlók lettek. Az 1930-as évektől kezdődően hadiipari üzemek létesültek itt, ami újabb tömeges orosz betelepülést eredményezett. Az udmurtok ily módon a számukra később létrehozott autonóm területen is jelentős kisebbségbe kerültek. A hivatalos nyelv ugyan az orosz és az udmurt, a gyakorlatban azonban a hivatalos ügyeket kizárólag oroszul intézik ma is. Az udmurt lakosság legnagyobb része mind a mai napig falvakban él természetközeli életet, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik. Életüket tovább bonyolítja, hogy az orosz mellett tatár befolyás is érvényesül, s helyzetüket a szólásmondásuk jól kifejezi: földjükön „a tatár farkas, az orosz medve és az udmurt fogolymadár” él együtt.
Az udmurtok második filmje, az Eperbogyók – az első egy lengyel rendező által 1980-ban készített kosztümös történet – az udmurt nép vizuálisan megvívott szabadságharcaként fogható fel. A történet szerint Makszim, egy falusi udmurt fiú beleszeret egy fiatal orosz énekesnőbe, aki a városban nagy sztárnak számít, és egy jómódú tatár udvarlója van. Családja meg akarja menteni Makszimot a depressziótól, és egy furfangos csellel sikerül elintézniük, hogy Viktória koncertet adjon a faluban. A Transzszibériai Expressz már eddig látott filmjeiben is érzékelhető volt a különböző népcsoportok Oroszországhoz fűződő ambivalens kapcsolata, de az Eperbogyóknak – egy szerelmi történet köntösébe bújtatva – ez központi kérdésévé vált. A két nép egymáshoz való viszonyának a filmben legbeszédesebb, enigmatikus jelenete, amikor Makszim a városba indul a lány koncertjére, és az interneten azt olvassa, hogy udmurt népviseletben ingyenes a belépés. Megérkezvén a koncertre az édesanyja által varrt szép népviseleti hímzett ingében, az orosz szervezők nem akarják beengedni, mondván, ők erről az ajánlatról semmit nem tudnak. A pénztáros végül odahívja az orosz főnököt, aki nagy nehezen rábólint, hogy népviseletben ingyen bemehessen a fiú – de lerí róla, iszonyú büszke magára, hogy ekkora kegyet gyakorolt. Mindezt az udmurtok földjén!
A falusi koncertre érkezett orosz énekesnő eleinte leplezetlenül idegenkedik az udmurt közösségtől és utálkozva lenézi a fiú vidékies közegét. A fiúnak viszont nagyon idegen a lány menedzserrel megspékelt csillogó, de valójában üres világa. Az erősen didaktikus film legnagyobb érdeme, hogy Makszim és Viktória intoleráns egymásnak feszülésével az orosz városi kultúra és a falusi udmurt közösség ellentétét szimbolizálja, így átélhetővé teszi az udmurt népcsoport számára olyannyira megalázó helyzetet. Mivel az udmurtok többsége falvakban él, melyek általában földúton közelíthetők meg és a városba jutás komoly közlekedési nehézségekbe ütközik, Viktória akarata ellenére ott ragad a fiúnál – és mit ad isten, szerelembe esnek egymással, s Makszim lecsapja tatár riválisa kezéről az énekesnőt. Ám ekkor az udmurt fiú egy népmesei fordulattal alaposan megleckézteti a büszke, elbizakodott orosz lányt. Mi pedig nézőként jóleső érzéssel konstatáljuk, hogy Viktória nem mindig jelent győzelmet!