Fesztivál Fókuszban

Udine 2018: Vér, könnyek, ármány, szerelem: ilyen ez a forradalom! – 1987: When The Day Comes

Egy nemzetfordító nagy eseményről filmet készíteni elég hálátlan feladat. Egy didaktikus rémség képe lebeghet szemünk előtt, ami nem izgalmas, csak kínosan giccses és hatásvadász. Pontosan ezt a csapdát kerüli el az 1987: When The Day Comes, és válik az utóbbi évek egyik legjobb dél-koreai filmjévé.

A Koreai-félsziget elmúlt 60 éve nem szűkölködött a látványos, kaotikus és filmre kívánkozó eseményekben. A felszabadulást követő polgárháború témáját szinte teljesen kimerítették a dél-koreai filmesek az elmúlt másfél évtizedben, így sokkal izgalmasabbak mindenki számára az azt követő évtizedek. Délen is csak a ’90-es évekre lett valódi demokrácia, addig katonai diktatúrák, puccsok, autokratikus berendezkedések váltogatták egymást. Az 1987-es esztendőben bekövetkező diáktüntetések indították el a polgárosodás folyamatát, ennek háttere alkotja filmünk, az 1987: When The Day Comes cselekményét.

Hogyan adjuk meg egy ilyen fontos eseménynek a kellő tiszteletet anélkül, hogy egy száraz történelemleckévé váljon az egész? Ez a tízmillió dolláros kérdés, amivel Jang Joon-hwan szembesült, és úgy döntött, hogy nem dokumentumfilmet és nem ócska propagandát csinál, hanem közönségfilmet. Közönségfilmet műfaji elemekkel, remek színészekkel, egy kiválóan megírt forgatókönyvvel és mértéktartó, megfontolt rendezéssel.

Ami csak akkor ereszti el az érzelmeket, amikor már a nézők is a székre állva követelik az igazságot. Ezt elérni nem kis teljesítmény, de ez a film képes rá.

Már a nyitójelenet is megalapozza azt a lüktető, fojtogató hangulatot, ami alól csak a kétórás játékidő végén szabadulunk. Gyűrött arcú, keménykötésű figurák várnak türelmetlenül a téli hidegben egy épület előtt. Várnak valamire, vagy inkább valakire, méghozzá egy orvosra. Az orvos megérkezik és megkapja a feladatot, fel kell élesztenie az épület egyik cellájában fekvő, halott férfit. Az orvos mindent megpróbál, sikertelenül, az őt hívók pedig tudják, most tényleg óriási gázban vannak. Főnökük megérkezik, felméri a szituációt, és gyorsan dönt: hullát eltüntetni, jegyzőkönyvet meghamisítani, bizonyítékokat megsemmisíteni és mindenkinek lakat a szájára, mert semmi sem szivároghat ki.

Ez a nagyhatalmú ember Park Cheo-won főbiztos (Kim Yoon-seuk) a kémelhárítás vezetője, akinek emberei egy eldurvult vallatás következtében vízbe fojtanak egy fiatal aktivistát. Park jól tudja, hogy az országban már régóta forrnak az indulatok Chun Doo-hwan miniszterelnök katonai rezsimje ellen, és hogy ez az eset is könnyen robbanásveszélyessé teheti a helyzetet. Gyors eltussolással viszont elkerülhető az állam kompromittálása, és a miniszterelnök kegyeiből sem fog kiesni. A terv simán is menne, viszont az újságok hamar szagot fognak, hogy valami nincs rendjén az áldozat körül. Nem tiszták a hivatalos leírások, a kémelhárítás emberei nem engedélyezik a boncolást, és senkit sem engednek a holttest és az azt megvizsgáló orvos közelébe.

Yoon Sang-kam (Lee Hee-joon) a veterán újságíró ezért gyorsan összefog az országos főügyésszel, hogy megpróbálják összeszedni az igazság morzsáit a halott diákról.

Ez pedig láncreakciószerűen indítja el az eseményeket.

A karhatalom és annak képviselője Park egyre durvább eszközökkel próbálja elejét venni, hogy az igazság kiderüljön: zsarolás, letartóztatás, meghurcoltatás, az északi kémeknek bélyegzett aktivisták büntetése tűzzel-vassal. Ezzel egyre jobban nyilvánvalóvá válik, hogy igenis van takargatnivalója a hatalmasoknak, tetteiket pedig már nemcsak a zsarnokság irányítja, hanem a félelem is.

Jang Joon-hwan egy feszes, pörgős, fordulatokkal teli politikai thrillerként indítja az 1987-et, amiben az igazság után kutakodó hősök beszélgetéseket hallgatnak ki, kézzel írt cetlikben csempészik az információt, és a lebukás veszélye lebeg fejük fölött. A láncdohányos, szarkasztikus humorú Yoon Sang-kam és a verőlegényeket melegebb éghajlatra elküldő ügyész (Ha Jung-woo fantasztikus alakításában) párosát látva azt hihetnénk, hogy Dél-Korea válaszát látjuk Az elnök embereire. De aztán Jang tovább bonyolítja a képletet és kiderül, nem csak ez a páros fog fontos szerepet játszani.

Ahogy haladunk előre, úgy válik a cselekmény egyre összetettebbé. Egyre több és több szereplő lép be, akiknek sorsát valamilyen módon összekapcsolja ez az eset, és kihatással lesz életükre. Egy börtönőr, aki tudja az igazságot, de mivel nem beszélhet, írott üzenetben próbálja mások tudomására hozni a rémtetteket. Egy bolti munkás, aki ezeket az üzeneteket megpróbálja továbbítani a polgári ellenállás legendás figurájának, akire Park és emberei évek óta vadásznak. Vagy ennek a munkásnak az unokahúga, Yeon-hee (a Szobalányból ismerős Kim Tae-ri), aki akaratlanul is belekeveredik az egyetemen szerveződő diákmozgalomba és részese lesz a forradalmat beindító eseményeknek.

Tulajdonképpen ez az 1987 talán legnagyobb műfaji bravúrja. Ahogy világossá válik a tétek nagysága, úgy válik szinte észrevétlenül politikai thrillerből egy nagyszabású társadalmi és történelmi tablóvá, ahol a legkisebb szereplőnek is megvan a dramaturgiai fontossága.

A film elején bekövetkező barbár gyilkosság és az eltussolásra tett egyre brutálisabb kísérletek pillangóhatás módjára rezonálnak végig, és formálják a szereplők cselekedeteit. Hús-vér emberek során át láthatjuk az elnyomás mechanizmusait, hogy a valós vagy vélt ellenség iránti paranoia miként tesz tönkre életeket. Nemcsak a civilekét: Park kész akár saját hűséges embereit is beáldozni a cél érdekében, csak azért, hogy ő tiszta maradhasson.

A sok szálon futó cselekményt, a temérdek szereplőt és fordulatot Jang bravúros módon képes alig 130 percbe úgy becsomagolni, hogy egy percig sem érezzük azt, hogy kapkodva cikázunk az események között. Megfontolt, robusztus tempóban halad a film, miközben az apró karakterépítő mozzanatokra is hagy egy kis időt. Még a csöndesebb jelenetek is izzanak a lefojtott feszültségtől, az akciódúsabb pillanatok pedig lendülettel töltik meg a vásznat, holott semmi extravagáns nincs bennük. Szinte érezzük, ahogy az emberek menekülnek a tüntetést szétverő rendőrség elől, vagy éppen egy templomban próbálnak elbújni a titkosszolgálat elől.

Az igényes, korhű megvalósításon, a profi operatőri munkán és vágáson, és az egyéb technikai pozitívumokon nincs mit csodálkozni, Dél-Korea e tekintetben már hosszú évek óta egy szinten van Hollywooddal, kivéve azt a néhány középszerű CGI-effektet.

A film legnagyobb sikere, hogy képes a legátélhetőbb érzéseket kiváltani belőlünk egy olyan absztraktnak tűnő, mégis fontos idea iránt, mint a szabadság.

Ami végül megannyi hányattatás után győzelmet arat, igazságérzetünk helyreáll, és a legszívesebben mi is együtt énekelnénk azzal az óriási tömeggel, aminek jelenléte megváltoztatta Dél-Korea sorsát.

Az 1987: When The Day Comes csak látszólag egy ország története. De ez a történet igaz, ez a történet univerzális jelentésű: az emberi méltóságot, az ember szabadságvágyát nem lehet örök időkre elnyomni, küzdeni értük pedig sosem hasztalan.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..