Fesztivál Fókuszban

Udine 2019: A legpocsékabb éjszakai műszak – Melancholic

Igazi műfaji és érzelmi hullámvasút a Melancholic, ami úgy ötvözi a drámát, a humort, a romantikát és az akciót, ahogy azt csak Ázsiában lehetséges. Hamisítatlan fesztiválkedvenc, és minden esélye megvan, hogy pár éven belül kultklasszikus legyen.Ha elég sok filmet lát az ember, akkor egy idő után már felismeri azokat az elemeket, amiből az elmondott történetek felépülnek. Vegyük például a felnövésről szóló, vagy angolosan a coming-of-age filmeket: adott egy főhős, aki nem találja helyét a társadalomban, mert vannak külső vagy belső (lelki, jellembeli vagy egyéb) hibái, amik ebben meggátolják. Különböző  próbára tevő helyzeteken megy keresztül, amik során fokozatosan szembenéz saját magával, változik, átéli a szerelmet, a veszteséget, és a végén már egy más emberként búcsúzunk el tőle. Biztosan láttuk már ezt a sztorit, aminek Hollywoodban és még Japánban is hagyománya van, így újra elmondani nem nagy teljesítmény.

Elmondani viszont úgy, hogy mégis újszerűnek hasson, már annál inkább. A homlokegyenest különböző műfajokkal való interakció eleve bátor kísérlet, de az elsőfilmes Seiji Tanaka még ennél is tovább tudott jutni. Olyan debütálást hozott össze, aminek bátor és egyéni hangvétele van, ami új életet képes lehelni a már ismerős műfaji jegyekbe. A Melancholic tökéletes példája a felszabadult, bátran kísérletező filmkészítői attitűdnek.

Egy hippi motoros lazaságával képes minden szabályra fittyet hányni és a saját útját járni.

Filmünk főhőse Kazuhiko (Yoji Minagawa) első látásra a coming-of-age karakterek prototípusának látszik: furcsa, mindenhonnan kilóg, nem erőssége a másokkal való kommunikáció. A bökkenő csupán az, hogy Kazuhiko nem egy tipikus gátlásos kamasz, hanem egy egyetemet végzett huszonéves srác, de szociális státuszában és jellemét tekintve se lépett sokat előre az érettségi óta. Elveszetten bolyong a nagyvilágban és látszólag leginkább csak annak örül, hogy még van tető a feje fölött (a szülei által). Egy rendes munkahelyet is csak a véletlen folytán tud szerezni, amikor egy fürdőház tulajdonosa felfogadja portásnak és takarítónak.

A meló egysíkú és keveset fizető, de legalább van. Kazuhikónak azonban megtetszik, hogy végre valamit csinálhat, ráadásul közben barátokra és még szerelemre is lel. Előbbi az egyszerű gondolkodású, de annál határozottabb munkatársa Matsumoto, utóbbi egykori osztálytársa, a szintén kissé elvarázsolt Yuri. Hősünk már azt gondolná, hogy élete jó kerékvágásba került, de csak ekkor fordul fel igazán: a fürdőház éjjelente a helyi jakuza bérgyilkosának kivégzőhelye, Kazuhiko pedig maga is szemtanúja lesz ennek. Főnökei rövid gondolkodás után meghagyják életét egy feltétellel cserébe: ha bevállalja az időnkénti éjszakai műszakot és a felgyülemlő hullák eltakarítását.

Egészen lenyűgöző, ahogyan a Melancholic egy cirkuszi artista egyensúlyával képes az egymásnak teljesen ellentmondó műfaji jegyeket és hangulatváltásokat egy kézben tartani.

A coming-of-age történet alig húsz perc után találkozik egy véres gengszterfilmmel, miközben Kazuhiko és Yuri bimbódzó kapcsolata a szerelmi melodráma követelményeit teljesíti. De hősünk defektessége és abszurd helyzete totál kifordítja a klasszikus jellemfejlődés-sztorit, a gengszterszál tele van a Coen fivérekre jellemző sötét humorú öniróniával, és a szerelmi vonal se lóg ki, sőt talán a legfontosabb szerepet játssza a történetben.

Kazuhiko csak eleinte fogadja el furcsa munkáját, az idő előrehaladtával viszont egyre nagyobbá válik a szakadék, ami az alvilági sötétség és a jobb élet reménye között tátong. Csak idő kérdése, hogy szerettei mikor válnak kockázati tényezővé munkáltatói számára, így hősünknek is döntenie kell, mit választ: egy előre determinált sorsot vagy egy olyat, amit ő maga alakít. Egy másfajta életet, amiért viszont ki kell állnia. Nemcsak magáért, de a barátaiért, a családjáért és a szerelméért is. A Melancholic ezt a növekvő tétet és drámai váltást is képes úgy éreztetni, hogy közben nem veszíti el sem humorát, sem pedig a szívét.

Márpedig a szív és a humor az, amire a film rendezője Seiji Tanaka sokat épít.

De ne képileg vagy verbálisan harsány, kacagtatós humorra gondoljunk. Sokkal inkább arra a faarccal előadott, finom, mégis pengeéles komikumra, ami a japán filmekre jellemző. A dialógusok pazarul megírtak, tele iróniával legyen szó a bérgyilkos-lét és a takarítólét monoton körforgásáról vagy az első randevúk kínosan átélhető feszengéséről. Sőt, Tanaka még némi társadalmi szatírát is bevisz a képbe Kazuhikóval: íme egy srác, akit az akadémiai teljesítményei alapján mindenki egy meg nem értett zseninek gondol, miközben egy antiszociális könyvmoly, akinek még minimálbéres állást se tud adni a társadalom. Ennyit a tudásközpontú oktatás hasznosságáról – Kazukihónak az élet keserű tapasztalatai adják meg a fontos leckét.

A nagyrészt ismeretlen vagy inkább mellékszerepekben felbukkanó színészek mindegyike remekül alakít, de az igazi telitalálat mégiscsak a főhőst megformáló Yoji Minagawa. Karaktere minden botladozása, hibázása egyszerre megmosolyogtató, fájdalmasan emberi, sokszor már-már szánalmas, ugyanakkor mindvégig ott van benne a jóra való készség, amit lehetetlen helyzete gúzsba köt. Ellentmondásos, de valahol mégis szimpatikus protagonista. Egy klasszikus lúzer, aki megmakacsolva magát mégiscsak nekifut a betonfalnak. Az ilyen karaktert pedig nehéz is eladni a közönségnek, Minagawa viszont kívül-belül tökéletesen formálja meg, ráadásul bumfordisága és konoksága még hozzá is ad a film száraz, csípős humorához.

De a Melancholic nemcsak szimplán egy ember története, hanem azon keresztül a régi és az új generáció szembenállásáról is szól.

Az öregek, mint Kazuhiko megalkuvó és meghunyászkodó főnöke és a felette basáskodó jakuzák már kijelölték a sorsot a fiatalok számára, akik nem hajlandók erre. A konfrontáció elkerülhetetlen és ezt Seiji Tanaka már nem szóban, hanem tettekben, egész konkrétan véres akciószekvenciák által ábrázolja. Ezek a jelenetek pedig szerencsére nem verik szét a dramaturgiát, hanem szépen belesimulnak a történetbe és tökéletesen megférnek két csöndesebb párbeszéd között.

A Melancholic mint film is ugyanígy viszonyul a műfaji skatulyákhoz. Megtagadja, kiforgatja, kombinálja őket, hogy végül egy sajátos, máshoz nem nagyon hasonlítható alkotás kerekedjen ki belőlük. Nem mintha ez ritkaság lenne, különösen a távol-keleti filmvilágban, de egy elsőfilmes rendezőtől ilyen sikeres, szórakoztató, szívvel-lélekkel és üzenettel teli, robbanékony debütálást nem sokszor lehet látni. Nem kell országok teljes költségvetésével vetekedő büdzsé. Nem kellenek burjánzó speciális effektusok, hatásvadász pátosz. Csak egy jó történet kellő kreativitással, bátorsággal és hozzáértéssel elmesélve – máris azt érezzük, hogy egy katartikus élményben volt részünk. Erre csodás példa a Melancholic.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..