A tegnap, a ma és a holnap Nápolya a főszereplője posztmodern animációs Hamupipőke-átiratnak. A virtuóz Gatta Cenerentola a részletek helyett a mese lényegét idézi meg – kizárólag felnőtteknek.
Nem csupán figyelemfelkeltés céljából kapcsoltam össze a kokaint és az üvegcipőt a címben: a négy fiatal olasz animátor, Ivan Cappiello, Marino Guarnieri, Alessandro Rak és Dario Sansone filmjében egyformán fontos a kettő, aktuális rémmesévé alakítva az eredetiben is hideglelős és megbotránkoztató fordulatokban bővelkedő Hamupipőke-történetet.
Az alkotók közül a magyar közönség számára Rak neve lehet a legismerősebb: A boldogság művészete című filmjét (melybe egyébként a Gatta Cenerentola három másik rendezője is bedolgozott) a KAFF diákzsűrije díjazta, és az Európa Filmdíjat is elnyerte. Rak már 2014-ben a Hamupipőke posztmodern feldolgozásáról beszélt az interjúnkban – a mű mostanra készült el, hogy a Velencei Filmfesztivál egyik versenyszekciójában mutatkozzon be a közönségnek.
Bár a látvány és a gazdag tartalom A boldogság művészetét idézi, a Gatta Cenerentola témájában jócskán eltér elődjétől. A film Giambattista Basile 17. századi nápolyi szerencselovag, költő meséjén alapul, amelyet magyarra Hamucicuska címmel szoktak fordítani (a szöveg itt olvasható). Basile jóval Perrault és a Grimm testvérek előtt írta meg a Hamupipőke-történetet, amely Pentameron című gyűjteménye többi darabjához hasonlóan a hétköznapiságával és brutalitásával tüntet, de a klasszikus tündérmesék fordulatait is magába építi. (Basile történeteivel egyébként legutóbb ugyancsak egy olasz rendező, Matteo Garrone filmjében találkozhattunk: ez volt a Tale of Tales.)
Utódaihoz, főleg a Disney-változatokhoz képest Basile erőszakosságát szokták kiemelni, pedig nem ez a legérdekesebb benne – hanem a helyi jellegzetességek becsempészése, a nápolyiság megörökítése. És ez az a hozzáállás, amit a Gatta Cenerentola a leginkább megőrzött a nagy vonalakban átemelt történet mellett. Ahogyan a Hamucicuska lakomájának leírásában a szegénységre való utalásként (!) szerepel a makaróni és a ravioli, úgy
a Gatta Cenerentola minden kockája a mai Nápoly pusztulásáról tudósít.
A történetben a dúsgazdag Vittorio Basile (neve tisztelgés a meseíró előtt) egy Megaride nevű luxushajót épít Nápoly partjainál – a név már önmagában egy nápolyi belsős poén, hiszen a város közelében fekvő szigetet hívják így olaszul (magyarul Megarisz). A valóban úszó szigethez, minivilághoz hasonló, rejtélyekkel teli hajó a férfi halálával az enyészeté lesz: félig bordélyként, félig szellemhajóként működik tovább. Itt bujkál Mia, Basile árván maradt, megnémult lánya a mostohája, mostohatestvérei és az apját meggyilkoló drogkereskedő elől. Az antagonistáknak tizenöt évvel később, a 18. születésnapján hirtelen fontossá válik a trónörökös: a lánynak meg kell védenie magát, a küzdelemben pedig mindössze egyetlen segítője akad.
A Gatta Cenerentola legérdekesebb vonása, ahogyan elmossa a múlt, a jelen és a jövő határait. Basile hologramokkal kísérletezett, amelyek az emlékek tárolását szolgálták volna. Halála után légköri zavarként, leleplező mementóként a legváratlanabb pillanatokban tűnnek fel ezek a jelenések, éles ellentétet alkotva a múlt századinak ható, például retró mikrofonokat felvonultató berendezéssel. A nemzetközi drogkereskedelem történetszálával pedig a jelenünkhöz horgonyzódik a történet.
Amellett tehát, hogy a fordulatos cselekménnyel ötvözött színes kavalkád szemkápráztató látványt nyújt, a film mögöttes tartalma is megfontolandó. A Gatta Cenerentola ugyanis fél kézzel bebizonyította, hogy a múlt és a jelen közti szakadék könnyen áthidalható: áttételesen tehát Basile története ismét és mindig aktuális – azaz valóban örökérvényű. A melankolikus és véres, tűnődő és akciódús jeleneteket váltogató animációs film talán kicsit nagyot markolt, céltalannak vagy zavarosnak is bélyegezhetjük; kavargó sokfélesége mégis emlékezetessé elismerésre méltóvá teszi.
