Megszületett az első western az ausztrál őslakosokról – a Sweet Country-t (Veszett vidék) látva nem is értem, ez miért nem jutott korábban senkinek az eszébe.
Kézenfekvő ötletnek tűnik az ausztrál őslakosságot westernfilmbe helyezni, de állítólag a Sweet Country az első film, amely ezt megtette. Méltatlan sorsukról, problémáikról és félig törvényen kívüli helyzetükről sok film született már (1200 mérföld hazáig, Luhrmann: Ausztrália, Roeg: Vándorrege, Jimmie Blacksmith dala, Dead Heart, The Tracker), ám mindegyik különbözik a Sweet Countrytól. Igaz, hogy sokan ugyanígy egy bűncselekmény köré építik a történetüket, de mind kívülről mutatják be az őslakosságot – és nem a western eszközeivel.
Pedig az aboriginal lakosság sorsa szépen rímel az amerikai indiánokéra, és a western külsőségei is könnyedén rekonstruálhatók a sivatagos, ritkán lakott, fehér uralom alá vont Ausztráliában. Ez pedig már több is, mint elégséges a műfaj megidézéséhez: a tágan értelmezett western mindössze a „vadnyugati” hangulatot jelenti, minden más kelléke szabadon elhagyható. A Sweet Country pedig teljesíti az alapkövetelményeket, hiszen a pisztolyok és a por mellett a törvényesség korlátai, a kevés beszédű szereplők és a megtorlásra váró bűn egyaránt megtalálhatók benne. Csak mindegyik egy kicsit máshogyan, mint megszokhattuk. Ahogyan a filmnyelvi eszközöket is szokatlanul használja a film: például a flashbackek és flashforwardok egyenértékűek, hiszen a rendező szerint a jövőnkbe is ugyanúgy előretekinthetünk, ahogy a múltunkba vissza.
Warwick Thornton egyébként a sajtókonferencián azt mondta: a westernben a játékosságot, a zsivány értékrendet kedveli – szokatlan indok a műfaj választására.
A Sweet Country leginkább figyelemre méltó vonása az őslakosság jogi helyzetének, életlehetőségeinek érzékletes, de korántsem szájbarágós ábrázolása. Hol a tragédia forrása? Gyakorlatilag felfejthetetlen, mi vezet ahhoz, hogy a fekete Sam meggyilkolja a fehér Harry Marchot – az okokat valahol a brit kolonizációnál kellene keresni. A film egyébként igaz történetet dolgoz fel meglehetősen szabadon: az őslakos Dhakiyarr Wirrpanda-t szintén felmentették egy gyilkossági vád alól a körülmények ismeretében, ám a tárgyalás után rejtélyes körülmények között eltűnt.
Warwick Thornton (aki maga is aboriginal származású) operatőr második saját rendezése – a szintén őslakosokat szerepeltető Samson & Delilah után – lassan bontakozik ki, de meghálálja a türelmünket. Az események láncolatából sok változatos sors, problémakör rajzolódik ki a fehér és a fekete lakosság körében egyaránt. Az egyik nehézséget a nyelvi korlátok okozzák: az őslakosság törve beszéli az angolt, de nem ez az egyetlen oka, hogy nehezen fejezik ki magukat például egy kulcsfontosságú bírósági tárgyaláson. A némaságuk kis híján újabb tragédiához vezet – de ekkor még győzedelmeskedik a törvény. Csakhogy nem mindenkit győz meg a bíró ítélete. Sokatmondó, hogy a névtelen városkában nincs templom és bíróság – ezért Sam tárgyalását szabad ég alatt, a kocsma előtt tartják, ahol korábban olcsó szórakozás zajlott: banditás westernfilmet vetítettek.
Ilyen körülmények mellett hiába várjuk az igazság győzelmét.
Thornton egy olyan korban karolja fel az őslakosság sorsának kérdését, amikor már csak az ausztrál lakosság 1 százaléka aboriginal. A Sweet Country hitelesen, sajátos szemszögből, egy egyszeri történeten keresztül mesél az ország történelmének dicstelen korszakáról. Nagy szó, hogy a film a versenyprogramba kapott meghívást Velencében – remélem, hogy ez a tény, illetve a nemzetközi színtéren is sztárnak számító Sam Neill és Bryan Brown szerepeltetése a szélesebb közönséghez is eljuttatja az alkotást.
