Kritika

Vincent van Gogh szeme – Van Gogh az örökkévalóság kapujában

Vincent van Gogh tökéletesen beszámítható volt, nem követett el öngyilkosságot, élete tragédiája pedig az értetlen külvilágból fakadt – a Van Gogh az örökkévalóság kapujában (At Eternity’s Gate) radikálisan átrajzolja a festőről alkotott képünket, de nem ettől lesz igazán különleges.

Nincs oka a filmnek” – válaszolta Julian Schnabel rendező Velencében arra a kérdésre, hogy mégis miért készített Vincent van Goghról mozgóképet tengernyi hasonló (és sikeres!) darab után. Ez természetesen csak hangzatos túlzás, ugyanis idővel kiderült: a Szkafander és pillangó rendezőjének nagyon is határozott célja volt a Van Gogh az örökkévalóság kapujában-nal.

„Szándékosan nem életrajzi filmet írtam, ugyanis az arles-i évekre koncentráló Van Gogh az örökkévalóság kapujában nem nem kíván hagyományos biopic lenni.” (Schnabel szerint a történelem egyébként is csak konstrukció.) Ennek több látványos következménye van. Egyrészt így Schnabelt és forgatókönyvíró-társát, az Oscar-díjas, Forman- és Bunuel-filmeken is dolgozó, idős Jean-Claude Carrière-t nem kötik az unásig ismert van Gogh-klisék. A Van Gogh az örökkévalóság kapujában anti-van Gogh filmnek is tekinthető, hiszen kimarad belőle az obligát füllevágás és az öngyilkosság (egészen bizsergető, hogy az előbbi után kizárólag a festő másik profilját látjuk, a hiányzó testrészt sosem). Továbbá a film hitelesnek fogadja el a van Gogh-kutatók által megkérdőjelezett, 2016-ban előkerült rajzfüzeteket, Paul Gauguint pedig nem szemétládának, egyszerűen egy eltérő művészeti felfogású jóbarátnak mutatja be.

Eme döntések mindegyike az alkotók határozott van Gogh-értelmezéséből következik.

Schnabel és Carrière (illetve a főszerepet játszó Willem Dafoe) meggyőződése, hogy van Gogh a közvélekedéssel ellentétben tökéletesen józan valaki volt, akiből csak az utókor faragott romantikus, önpusztító művészfigurát. Szerintük e legenda ellen szól, hogy a festő egész életében keményen dolgozott, korántsem volt melankolikus merengő. Az öngyilkosságára pedig Schnabelék szerint nincs bizonyíték, ellenkezőleg, több körülmény ellene szól (ahogyan ezt a Loving Vincent is feltárta). A romanticizálás mellőzésével a Van Gogh az örökkévalóság kapujában nem próbálja kiszínezni van Gogh személyiségét, ahogyan annyi korábbi róla szóló film (ezekről itt írtam részletesen), hanem visszatér a kályhához: a festő munkáinak szeretne a mélyére látni, és azt feltárni, hogyan keletkeztek a forradalmi látásmódú, ám a kortársak számára elfogadhatatlan posztimpresszionista festmények.

A film azzal együtt, hogy józannak mutatja be hősét, természetesen nem titkolja a küzdelmeit, a kiegyensúlyozatlanságát azonban arra az egy problémára vezeti vissza, hogy képtelen volt megértetni a világgal: ő így lát. Van Gogh művészetét senki nem értette meg a saját korában, ő pedig szenvedett a magány, a tehetetlenség és a közönyös környezet miatt. Schnabel drámai hatású vállalása, hogy bemutatja: a festő tényleg úgy látta a világot, ahogyan megfestette, és úgy érezte, mindenkinek így kellene tennie, ez a látásmód a helyes. Ezt a hatást elsősorban a szubjektív kamera teremti meg: a korábbi, hagyományos életrajzi filmektől eltérően most végre a néző is van Gogh szemével láthat. Eltorzult formák, homályos részletek, túlszínezett sárgák szegélyezik a mindenben megfestendő témát, szépséget látó festő útját.

A Van Gogh az örökkévalóság kapujában ezen keresztül a művészet megfigyelésének élményét is átadja:

a festőt rengetegszer látjuk alkotás közben, egy-egy festmény születésének is a maga egyszerűségében, természetességében részesei lehetünk. Itt kap fontos szerepet Schnabel másik fontos vállalása a van Goghról alkotott felfogásunk átformálása mellett: tudniillik ő maga is festőművész, így a film a személyes ars poeticájának a kinyilatkoztatása. Schnabel a saját, festészetről alkotott véleményét építi bele van Gogh sorsába és művészetfelfogásába.

A korábbi van Gogh-filmekkel ellentétben ő nem a hőse személyiségét tekinti szabadon formázható anyagnak, hanem a művészetfelfogását – hasonlóan például Huszárik Zoltán (aki ugyancsak képzőművész is volt) Csontváry-filmjéhez. Ez azonban korántsem válik öncélúvá, hiszen anélkül is tökéletesen élvezhető a film, hogy ennek a szándéknak a tudatában lennénk. Vincent szájából csupán olyan mondatok hangzanak el, hogy azért fest, hogy ne gondolkozzon, vagy hogy azért tekinti magát festőművésznek, mert egyszerűen ezt szereti csinálni, függetlenül attól, hogy a környezete elismeri-e őt annak.

A film eme rendhagyó vállalásai nem lennének sikeresek Willem Dafoe játéka nélkül, aki – mint azt előre valószínűsítettem – a legjobb színész díját nyerte el a Velencében. Dafoe eléri, hogy fel se merüljön problémaként: ő 62 éves, van Gogh pedig 37 volt, amikor meghalt. Szenvedélyes van Gogh, felváltva szeretnivaló, esendő és ijesztő, aki mindenki felé más arcát mutatja, tehát a környezete számára kiismerhetetlen. Ez az ő története, körülötte mindenki csak epizódszereplő – ám mint ilyenek, tökéletesen kiválasztott, emlékezetes, nem egyszer mókás figurák (Rupert Friend Theo van Goghként, Mads Mikkelsen papként, Emmanuelle Seigner az arles-i fogadósként, Oscar Isaac Gauguinként, Mathieu Amalric Gachet doktorként okoz kellemes perceket). A Van Gogh az örökkévalóság kapujában akkor is képes meglepni, ha úgy érezzük, már mindent tudunk Vincent van Goghról – csodálatos képei, emberközelisége, humora igazolja a létjogosultságát.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com