Kritika

Sebzett csalogány – The Nightingale

Jennifer Kent második nagyjátékfilmje, a The Nightingale bár első ránézésre rape and revenge sztorinak tűnik, valójában a tasman gótika egyik képviselője, amely minden kétséget kizáróan megüti A Babadook által magasra tett mércét.

A karrierjét eredetileg színésznőként kezdő Jennifer Kent első nagyjátékfilmjével, A Babadook című horrorfilmmel óriási sikert ért el, így nagy várakozás övezte második rendezését. A The Nightingale ugyancsak felkavaró alkotás lett, ahol a főhősnőnek ismét egy lelketlen szörnnyel kell szembenéznie – ami ezúttal a természetfeletti lény helyett egy ember. A fiatal, ír elítélt lány, Clare – akit a Hajszából és a Trónok harcából ismert Aisling Franciosi lenyűgöző alakításában láthatunk – boldogan él Ausztráliában férjével és pár hónapos csecsemőjével. A becsvágyó és kegyetlen tiszt, Hawkins (Sam Claflin) kipécézi magának a nőt, s miután kreál egy mondvacsinált indokot, amiért megbüntetheti Clare férjét, „jogosan” élheti ki beteges vágyait: a férje szeme láttára ő és két társa megerőszakolják Clare-t, majd a férfit és kisbabájukat megölik, hogy aztán ott hagyják meghalni a fizikailag és lelkileg is összetört lányt.

A fájdalmasan hosszú és megrázó jelenetet a rendező női szemszöge teszi még fajsúlyosabbá: perceket időzik a lány elgyötört arcán és a legtöbbször az ő nézőpontjából mutatja az eseményeket. Az erőszak minden esetben megrendítő, de ilyen ábrázolás mellett egyenesen csontig hatoló látvány, melyet Clare kétségbeesett segélykiáltásai és a csecsemő szívszorítóan keserves sírása tesz még megrázóbbá.

Kent gondoskodik róla, hogy ez az esemény ne csak a főszereplőt, hanem a mozi közönségét is kísértse ezután.

Ilyen erőteljes képsorok után jogosan gondolhatjuk, hogy a The Nightingale egy klasszikus rape and revenge történet lesz, a szubzsánerbe tartozó filmeknek ugyanis pontosan ez az esemény a kiindulópontja. A megerőszakolt és sorsára hagyott nők ezután elindulnak felkutatni az erőszaktevő(ke)t, hogy megbosszulják, ami velük történt. Éppen így tesz Clare is, és bár útja során elégtételt vehet azon a katonán, amelyik gyermeke haláláért felelős, a The Nightingale mégsem egy szokványos rape and revenge sztori.

Mivel a film 1825-ben, Tasmania szigetén játszódik, ezért a The Nightingale valójában a tasman gótika műfajába tartozik, rape and revenge-elemekkel. Ausztrália ezen hagyományos műfaja a 19. században alakult ki, és nagyban különbözik az általunk ismert gótikus irodalomtól. A tasman gótika Tasmania tájaira és gyarmati múltjára, valamint építészetére épül. Európai rokonától a rejtélyességet és a horrort örökölte, míg az ausztrál őslakosoktól, az aboriginaloktól a misztikus rituálékat és tradícióikat tette magáévá. Jellemző karakterei például a korrupt és részeges tisztek  vagy a kemény, erős nők. A tasman gótika manapság – elvétve ugyan, de – filmekben és sorozatokban is megtalálható: Az orvvadász, The Outlaw Michael Howe, The Kettering Incident és a The Nightingale is ebbe a műfajba sorolható.

Mikor Clare a kegyetlen tisztek után ered, felbérel egy aboriginal férfit, Billyt (Baykali Ganambarr, aki amatőrként olyan remekül játszott, hogy a Velencei Filmfesztiválon díjat is nyert érte), hogy legyen az idegenvezetője a sötét tasman erdőkön és hegyeken át vezető úton. Clare-nek nem csak az erdei állatoktól vagy a gyarmatosítókat gyűlölő őslakosoktól van félnivalója: bár a filmben ez nincs hangsúlyozva, ebben az időben a szigeten garázdálkodott egy Alexander Pearce nevű kannibál, aki a vele kapcsolatos történetek és általa elkövetett bűntettek miatt a tasman gótika kialakulásának egyik katalizátora volt.

A The Nightingale játékidejének jelentős részében Clare és Billy kibontakozó barátságát nézzük végig, miközben igyekeznek utolérni az útjuk során is kegyetlenebbnél kegyetlenebb gaztetteket elkövető katonákat.

Clare bosszúja az aboroginal kapcsolat révén végül egy spirituális, szellemi szinten valósul meg. A film eredeti címe, a Nightingale fülemülét jelent, amely az egyik legismertebb énekesmadárfaj. A motívum azért érdekfeszítő, mert egyik oldalról a lányt segítő erdőszellemek madarak formájában manifesztálódnak, másik oldalról viszont az ének kiemelten fontos filmbéli szerepét jelképezi.

Clare és Billy ugyanis népdalaikon keresztül kezdenek el kötődni, hiszen ily módon bizonyítják be a másiknak az angol gyarmatosítók iránti megvetésüket ír és őslakos emberek lévén.

Az ének Billy szertartásaiban is fontos szerepet játszik, de még nagyobb jelentősége van a film csúcspontján, mikor Clare végre szembeszállhat Hawkinsszal. Az előléptetésre pályázó angol tisztet mindenki előtt megalázza a lány az egyszerűségében gyönyörűen előadott dallal, majd a férfi egójának lerombolása után elégedetten távozik. Mindez még úgyis kielégítő elégtétel, hogy Hawkinst nem is öli meg – holott a rape and revenge történetek íve így szokott végződni.

Sam Claflin – akit eddig leginkább tipikus szépfiú szerepekben (Sodródás) láthattunk – hátborzongatóan rideg és könyörtelen alakítást nyújt Hawkinsként, így nem kerül nagy erőfeszítésbe, hogy utáljuk a gyarmatosító, gonosz angolokat szimbolizáló karakterét. Így nyilván közte és a bennszülött Billy közt is húzódik egy vitathatatlan konfliktus, mely szintén egy összecsapásban csúcsosodik ki.

Az ausztrál Jennifer Kent második rendezésében tehát nem csupán egy markánsan női szemszögből elmesélt történetet, hanem egy hazájának hagyományait felelevenítő és tisztelő, kultúrákon átívelő filmet is kínál. A kiváló színészi alakításokban, illetve megrázó és felemelő pillanatokban egyaránt bővelkedő The Nightingale kétségtelenül mély nyomot hagy nézőközönségében.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com