Az Anilogue minden évben Világpanoráma címmel mutatja be azokat az animációs rövidfilmeket, melyeket legjobban szeretett a világ az adott évben. Idén úgy tűnt nekem, hogy a hivatalos versenyprogram erősebb volt a világpanorámánál, de azért szégyenkeznie ennek sem kell, messze nem.
Switez (The Lost Town of Switez, rendezte Kamil Polak, Lengyelo.)
Az idei Világpanoráma legcsodálatosabban animált darabja a lengyel költő, Miczkiewicz balladáját dolgozza fel Switez elveszett városáról. A ballada egy feldúlt városról szól, mely egy tó fenekére süllyedt. A kortárs (tehát 19. századi) főszereplő egy kocsibaleset után talál rá, visszautazva egyszersmind a középkorba. A film részben a középkori festészet figuráira és megoldásaira, részben a modern CGI-vel együtt alkalmazott kézi festésre alapul, és egyszerre kínál ikonszerű, dimenziótlan képeket és 3D-s animációt, egységgé összedolgozva őket. A történet bizonyára könnyebben érthető a ballada ismerői számára, de anélkül is követhető, a film fő erejét azonban a csodálatosan kidolgozott vizualitás adja – egyetlen hibája, hogy a modern CGI ellenére sem sikerült a főszereplőre arckifejezést rajzolni.
A tavasz mechanizmusa (The Mechanism of Spring, rendezte Atsushi Wada, Japán)
A rendező már tavaly is szerepelt az Anilogue-on (az Anime Haiku programban) In a Pig’s Eye című filmjével, és abból sem értettem egy kukkot sem. A hagyományoshoz közelítő japán rajzstílusban megrajzolt kisfilm a rendező szavai szerint azt a viszketést próbálja visszaadni, ami tavasz közeledtével mindenkit elkap; nekem ez az üzenet nem jött át, csak a merő értetlenség. Az viszont biztos, és személyes tapasztalat, hogy a háttér nélküli, erősen tradicionális rajzstílus egyedivé és azonnal felismerhetővé teszi a rendező filmjeit.
Hullámok (Rippled, rendezte Darcy Prendergast, Ausztrália)
A Hullámok egy kihalt városi környezetben játszódó történet fénylények játékáról és vándorlásáról, lenyűgözően ötvözve a sötét, disztopikus-urbánus hangulatot az élénk neonfényekkel. A film után el voltam ájulva a csodálatos számítógépes animációtól. Aztán kiderült, hogy semmi gép, hanem emberek által előadott élő fényjáték a Hullámok. Egy őrült ausztrál csoport, az Oh Yeah Wow fél év összes éjszakáját rááldozta a fények filmkockáról filmkockára való feljátszására, és amit alkottak, azt egyszerűen látni kell (például a YouTube-on).
Luminaris (Luminaris, rendezte Juan Pablo Zaramella, Argentína)
Szintén kockáról kockára felvett stop-motion animációs film a Luminaris, és nem kevésbé ambiciózus alkotás: az argentín rendező a természetes napfény üteméhez igazította a sztori szerint is a naphoz illeszkedő társadalomról szóló filmjét. Egy világban, ahol szó szerint a napfény mozgatja az embereket, egy gyárban kizárólag villanykörtéket gyártanak, egy ott dolgozó férfi pedig elhatározza, hogy kezébe veszi a város sorsát. A rövidfilmből árad az ötletesség és az átgondoltság, sztori szintjén egyértelműen a kedvencem az idei Világpanorámában, elkészítése pedig hatalmas munka volt. Érdekesség, hogy a Luminaris adta az idei Anilogue fesztiválintróját is.
Mr. Morris Lessmore csodálatos repülő könyvei (The Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore, rendezte William Joyce és Brandon Oldenburg, USA)
Morris Lessmore urat elfújta a szél egy csodálatos országba, ahol repülő könyvek élnek. Engem is elfújhatna. A kisfilm régies, kisebbeknek való mesélő stílusához egyszerre használ miniatűröket, 2D és CGI-animációt, és szégyentelenül ragaszkodik a legegyszerűbb történetelmondáshoz, így válik tündérien aranyossá és felnőttek számára egy leheletnyit idegesítővé. Hab a multimédiás tortán, hogy a filmből gyerekeknek szóló tabletalkalmazás is született iPadre, mely a kritikák szerint nem kevésbé nagyszerű.
Hogyan együnk almát (How to Eat Your Apple, rendezte Erick Oh, USA)
A legegyszerűbb dolgot is gyönyörűségesen túl lehet bonyolítani. Akik szeretik a dolgok “hátulról mellbe” megközelítését és esküsznek a mindenben ott lakozó rejtett komplexitásra, imádni fogják ezt a szürreális kisfilmet az igazi almaevés tudományáról. Igaz, hogy a dolog eleje egy egész alma, a vége pedig egy almacsutka, de ami közötte történik, az nem mindennapi eseménysorozat. Tessék tanulni ebből: http://vimeo.com/29081666.
Muybridge húrjai (Muybridge’s Strings, rendezte Koji Yamamura, Japán)
Eadweard Muybridge a mozi egyik leghíresebb előfutára, 19. századi fényképész, közismert műve a ló galoppját bemutató fényképsorozat. Kevésbé ismert, hogy Muybridge nehéz természetű ember, és végül gyilkos is volt. A japán rendező egyszerre dolgozza fel a fényképész munkásságát és életét, és egy tokiói anya küzdelmét lánya felnövekvésével: a két történetszálban közös a pillanat kimerevítésére való vágy. A rövidfilm kevésbé vizuális csemege, mint amennyire narratív érdekesség, de jogos a helye a világ idei legjobbjai között.
Verdikt: vizuálisan a legszebb a Switez, legérdekesebb a Hullámok, sztoriszinten pedig a Luminaris a győztes. A Világpanoráma heterogénebb mezőnyt mutatott be idén, mint a versenyprogram, és talán jobban függ az értékelése az egyéni ízléstől is, de valamennyi műben közös, hogy lehetetlen nem adózni elismeréssel a befektetett kreativitásnak és munkának.
