Magazin

Edinburgh 2017: T(ERROR)izmus gyerekszemmel – We Can Be Heroes

Ha egy muszlim férfi hagyományokat követve öltözködik, szakállas, hátizsákkal mászkál, ne adj isten, két telefonja van és sokszor találkozik nagyobb csoportban a barátaival, egyből terrorista! Ha egy 11 éves gyerek gondolja ezt, jobbára csak megmosolyogva leültetjük és kijavítjuk a hibás gondolatmenetet. Ha felnőtt emberek tömege nem lát ennél tovább, ott kezdődnek a bajok. We Can Be Heroes kritika.

Az elsőfilmes Claire Downes habkönnyen rak elénk egy elsőre kedves, bájos és szórakoztató ifjúsági filmet, amelyben egy terrorista leleplezése csak gyermeki bohózat, naivitással vegyített játékos kémkedés. És bár az alkotás már ennyivel is teljes jogon érdemes lenne a figyelmünkre, a We Can Be Heroes sokkal, de sokkal több ennél. Egyszerre szól egy barátságról, a családi kapcsolatokról, a gyászról és annak feldolgozásáról, de mindenekelőtt az emberi előítéletekről.

A rendező nemcsak, hogy tűpontosan megtartja a kényes egyensúlyt, de szépen hagyja kibontakoztatni a gyerekszínészeket, a burleszkre jellemző humort pedig – főleg zene és mozgás terén – jó ütemben adagolja, hogy a mondanivaló komolysága sose telepedjen rá a film hangulatára. Nem kellenek se bombák, se halottak, se könny, se vér a képernyőre, hogy arcul csapjon minket egy-egy alkotás kíméletlen társadalomkritikája.

A történetben Ben (Toby Haste), akinek édesapja 9/11-ben elhunyt, a nagyszüleinél tölti a nyarat az unokatestvérével, Jeddel (Sam Cox). A két fiú hamar összebarátkozik a szomszéd muszlim család legkisebb lányával, a varázslatosan különc és megdöbbentően intelligens Pritivel (Marissa Patel). A három gyerek eleinte beéri a környék játszótere és a kertek faházai adta szórakozási lehetőségekkel, amíg egy nap gyanút nem fognak, hogy Priti bátyja, Shakeel (Richard Sumitro) talán egy terrorista. Kémkedésre fel!

Amíg ők hárman különböző bizonyítékokat próbálnak összegyűjteni – aminek a csúcsa a zárt fiók és több mobiltelefon –, addig a film másik vonalán a nagyszülőket látjuk, ahogy eleinte egyedül, majd végre egymásra támaszkodva megpróbálják feldolgozni fiuk halálát. Alison Steadman (Büszkeség és balítélet) egyszerűen hibátlan a mindenki nagymamáját megformáló szerepben, miközben a végtelen kedvesség és báj közepette megszakad a szíve. Nincs jelenet vele, amely ne lenne szívszorítóan emberi.

Velük szemben találjuk az elhunyt férfi öccsét, Jed apját, aki egy bizonyos embercsoportot jellemez: míg a szülők és hála az égnek, a fiatal Ben is közömbösen viszonyul a tényhez, hogy 9/11 alkalmával éppen muszlimok követtek el terrorcselekményt (olcsó húzás lett volna a rendezőtől), addig az öcs minden fájdalmát az irracionális előítéletekbe fojtja. És az ő oldalán állnak többen.

A gyerekek missziója és az egyébként rendőr öcs szála a film végén egy komoly bonyodalommal találkozik, amely rávilágít, mennyire káros az elhamarkodott, megalapozatlan és értelmetlen következtetés, főleg ha valakire rá akarjuk sütni, hogy terrorista. A végső társadalomkritika erejéből semmit nem levonva a film könnyed, szórakoztató, tökéletes filmélményt nyújt szinte minden korosztálynak. Így is lehet üzenetet közvetíteni!

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.