A Zombillenium vicces francia animáció arról, hogy az ördög profitot, a kislány az apját, a vámpírok pedig a zombik bukását akarják.
A Zombillenium egy igen szórakoztató film! A rendező, Arthur de Pins korábban csak rövidfilmeket rendezett; ez az első egész estés filmje, ráadásul a saját történetét rajzolta filmre – kifejezetten sikeresen. Igaz, a történet pont nem akkora hűhó, de arra pont elég, hogy elvigyen egy ilyen bulifilmet a hátán.
Mert a Zombillenium pont olyan, mint a témáját adó Halloween park, vagyis egy remek program a családnak!
A történet főhőse a Zombillenium park maga, ami otthont ad valódi szörnyeknek; nemcsak zombiknak, vámpíroknak, vérfarkasoknak, hanem mindenféle behatárolhatatlan furcsaságnak. Plusz szórakozást az embereknek. A szörnyek kedvükre ijesztgethetik a jegyet váltókat, és még a Pokolban való szenvedésből is megszabadulhatnak.
A gondok akkor kezdődnek, amikor egy minőségellenőr érkezik a parkba, akit a főnök kénytelen megharapni, s így kislánya árván marad. A személyes tragédia mellett globálisabb bajok is adódnak: az Ördög kevesli a profitot és bezárással fenyegeti a parkot.
A történeten nincs is mit ragozni, ellenben a film játékos utalásain annál inkább. Először is: az egész film olyan mintha egy nagy zsánerháború lenne: a vámpírfilm nekiesik a zombifilmnek, lenézi az ijesztgetést és az eleganciát dicsőíti. A fő vámpírfigura egy az egyben az Alkonyatra hajaz, míg a zombik Tim Burton karaktereit idézik. A zombik pokolba deportálását pedig lehetne akár rasszista akcióként is értelmezni, hiszen faji alapú megkülönböztetésről van szó, és a nem kívántak likvidásáról.
De csak lehetne! A film hangulata annyira rock n’ roll, hogy komolykodásnak nem ad semmi teret. Sokat elárul, hogy a film egyik fő konfliktusa egy koncert közepette bontakozik ki, ahol a szerelmi dráma mellett a zenei stílusbeli különbségek is ugyanúgy egymásnak feszülnek.
Ugyanez a helyzet az érzelmek és a társadalomkritika megjelenítésével is. Vannak problémák, de a film nem veszi őket túl komolyan. Egyszerűek és túlrajzoltak. Mintha csak azért lennének jelen, hogy valami vázra fel lehessen húzni ezt a színes-zenés filmet. De azért vannak hangsúly különbségek: a gonosz tanárnő például nem több egy akadálynál, ami a mesehős útjába áll, mielőtt eléri célját. Ez abból is látszik, hogy megbűnhődése pusztán megmosolyogni való.
Ennél viszont hangsúlyosabb az apa tragédiája, aki miután elvesztette feleségét, annyira belefeledkezik a munkájába, hogy a lányára már nem jut elég figyelme. De nem csak belefeledkezik, ügybuzgó lesz, a biztonság és a minőség hőse. Vagyis irreális hőse. Nem mintha a Zombilleniumban bármi is reális lenne, de ő annyira feszül a az üzemeltetési szabályok betartásán, hogy szíve szerint minden helyet bezárna, az a biztos alapon.
Szintén hangsúlyos a munkahelyi egyenjogúság és a szervezet vezetői korrektség kérdése, ami persze mind komikus a a szörnyek világában, hiszen emberi és aktuális társadalmi kérdéseket feszeget egy halom furcsa lény mindennapjait ábrázolva. De morálisnak lenni mindig ugyanaz, akármilyen faj, fajta, alfajta vagy fajtán kívüli létezőre alkalmazzuk. És a kiállni és összetartani szellemisége mindig szemben helyezkedik a kihasználni és hatalomra törni akarással.
Az animáció előnyös közeg, és ezt az alkotók ügyesen használják is. Az egész film rohan-repül-zuhan-lebeg, s minden csupa tér, lentek és fentek vannak.
Emellett a fura szörnyek teljes spektruma is megjelenik, ami önmagában annyira nem lenne rendkívüli, de így tömegesen és zenére bizony bejövős! Mert a zene végig szól, sőt a történet része. Vagyis egy videóklipes mesét kapunk, amiben természetesen a jó győz a gonosz felett, így a zene tovább szólhat – mindenkinek.
