John Nicholas Cassavetes

John Nicholas Cassavetes valójában színházi rendező volt. Emberközpontú beállításai, az általa alkalmazott színészek egyénisége mind a színház világát idézik. Alkotásait azonban egyedül filmes eszközökkel lehetett megvalósítani, jeleneteit a vászon számára írta.

Három állandó színészén kívül sosem játszott a szakma által jegyzett színészekkel, olyan alakokat keresett, akik még jobbára ismeretlenek voltak a nézők számára. Legtöbbször sajátos rendezési elvét, az improvizációkra, szituációs gyakorlatokra építkező történetmesélést emelik ki vele kapcsolatban. Ezek az improvizációk azonban szigorú keretek között zajlottak, s a színészek forgatókönyv alapján dolgoztak. Ezzel a módszerrel újította meg az amerikai filmművészetet és indította útjára a független filmesek mozgalmát. A New Yorker magazin szerint Casavates volt az elmúlt fél évszázad legbefolyásosabb amerikai rendezője.

Pályafutása

Persze Cassavetes „társulatának” tagjai, Peter Falk vagy Ben Gazara nem a színház világából ismert személyek a magyar olvasók, moziközönség vagy tévénézők számára. Peter Falk  – mellesleg Falk Miksa magyar író és politikus dédunokája – inkább mint Colombo, Ben Gazara pedig inkább, mint gonosztevő vált híressé. Ám gondoljunk csak Colombo felügyelő kellékeire, s már-már egyértelművé válik: valódi, velejéig színházi színészről van szó Falk esetében. John Cassavetes filmjeiben nyújtott alakításai ezt a véleményt mindenképpen elmélyítik.

Amúgy John Cassavetes maga is felvette a detektívruhát. Johnny Staccatóként egy éven keresztül egy dzsesszzenész-nyomozó bőrébe bújt az ötvenes évek végén. A sorozatból öt epizódot saját maga rendezett. Két epizódban a később számos film zenéjét megkomponáló John Williams is szerepet kapott. A film noir műfajához közelítő sorozat bár a közönségnek, sőt a kritikusoknak is tetszett, mégis leállították a gyártását s leszedték az NBC műsoráról.

Sokan az ötvenes évek amerikai televíziózás megkötöttségeinek, szokásainak hatását emelik ki Cassavetes filmjeiről szólván. Valóban mindez felismerhető filmjeiben, fontosabb azonban az az improvizációs technika, ami már első filmjét is elindította. Ám – talán meglepő módon  – Gina Rowlands a rendező halála után rámutatott, hogy a rögtönzés csupán látszat, munkamódszer inkább, Cassavetes valójában kötött forgatókönyvvel dolgozott. A megtervezett improvizáció egyértelműen a színházból kölcsönvett eszköz.

Első filmjének – Tony és Leila történetének – a Shadows, (magyarul New York árnyai ) címet adta. A film legelején leszögezte: filmje  teljes mértékig improvizációkra alapul. Mindennek nem csak a tökéletes történetvezetés mondd ellent, hanem Gina Rowlands későbbi nyilatkozata is. A rendező amúgy kétszer is leforgatta filmjét, először 1957-ben, majd két évvel később. A film első verziója elveszett, Ray Carney Cassavetes-kutatónak 17 évébe került, amíg 2003-ban rábukkant az addig ismert 1959-es verziótól teljesen elütő alkotásra. A szenzációs felfedezésről több mint száz újság számolt be a világ minden tájáról 2004-ben. Gina Rowlands azonban igencsak haragos lett Carney-ra.

Cassavetes azért forgatta újra filmjét, mivel a New York-i metróban elvesztette a két 16 mm-es tekercseket. Az eredeti filmen jó néhány ponton változtatott a rendező. Eredetileg volt például egy jelenet, melyben Tony és Leila együtt játszik egy zongorán, s közben csókot váltanak. Ez mindenestül kimaradt az újraforgatott változatból. Könnyen lehet, hogy az újraforgatás során már elveszett valami az improvizáció frissességéből, ám lendületéből nem vesztett a film.

A hatvanas években Hollywoodnak forgatott két filmet. Mivel nem szerette a stúdió atyáskodását, s nem kapta meg a munkától a kívánt szellemi szabadságot, rendezőként szakított Hollywooddal. Azonban, mint színész, hogy önálló terveit valóra válthassa, továbbra is feltűnt sikerfilmekben. Így Roman Polanski filmjében a Rosemary gyermekében ő alakította Guy Woodhaus-t, Rosemary férjét, vagy a Piszkos tizenkettőben Victor Frankót, az egyik elítéltet. Az Ernest Hemingway regényéből készült 1964-es Gyilkosok című filmben a későbbi elnök Ronald Reagan mellett tűnt fel. Egy interjúban később úgy nyilatkozott, hogy utálta azt a filmet.

John Cassavetes pályája számos momentumában hasonlít Orson Welleséhez. Nem csupán azért, mert mindketten kötődtek valamiképp a krimi világához, de azért is, mert a sikerfilmek bevételét saját alkotásaikra fordították. A számára hírnevet szerző filmszerepek után a Shadows rendezője némiképp rendbejött anyagilag és visszatérhetett a rendezéshez (Arcok, 1968; Férjek, 1970; Mini és Moskowitz 1971).

Az Arcok (Faces) cím igen jellemző Cassavetes művészetére, nem meglepő, hogy később Faces Distribution-nek nevezte el filmirodáját. Jellemző, hiszen filmjeiben előszeretettel használta a premier plán beállításokat. Néha szereplői az egész vásznat betöltik, eltakarva ezzel a történéseket, s kiemelve belőle a legfontosabbat, az embert. Bár az Arcok nem elégszik meg egy diagnózis felállításával, Cassavetes mégsem ítélkezik, ám minden eszközt megragad, hogy közel kerüljön szereplőihez. A film minden építőköve a helyén van, mégis talán Richard Forst szerepe a leginkább kimunkált. John Marley Cannes-ban el is nyerte a legjobb férfi főszereplőért járó díjat.

A következő film a Férjek (Husbands) Peter Falk, Ben Gazara és John Cassavetes féktelen mulatozása. Néhány jelenetben úgy tűnik fel, mintha S³awomir Mrozek: Mulatság című színdarabjából lépett volna elő a három alak. Ám Cassavetes nem zárta el őket a világtól, mint a lengyel szerző. A házasság mindennapjai elől futó három szereplőt rászabadítja a gyanútlan mindennapokra. Ez talán a leginkább színpadkész műve Cassavetesnek, nem csoda, hogy több színházban játszották adoptált változatát, köztük 2002. január 8-ától Magyarországon a Gárdonyi Géza Színházban.

A New York árnyai, az Arcok, vagy a Férjek már eleve egy határozott elképzelésekkel bíró, különleges tehetséget mutatnak. Ám kétségtelen, hogy Cassavetes legtermékenyebb időszaka a hetvenes évek volt. Három, egymásra alig hasonlító, rendkívüli filmet rendezett.

Improvizációkról írni talán a legnehezebb, mert az ember állandó vágyat érez, hogy magyarázza, amit észlel. A dolgok mögé szeretne látni. Cassavetes azonban, azáltal, hogy improvizációkra épít, nem magyaráz, hanem egyszerűen ábrázol. Szembefordul a kialakult filmnyelvvel. Tudatosan kerüli a hagyományos trópusokat. A dolgot magát mutatja, fenomenológiai pontossággal rögzíti a külvilág alakjait és mozgásait.

Ám a kamera, jellegéből fakadóan válogat. Képekbe és képsorokba tömöríti a külvilágot. Egy improvizációról készült felvételeket vizsgálva a zűrzavaros világgal kellene szembesülnünk, ha azonban véletlenszerűen kiragadunk egy filmkockát Cassavetes valamelyik alkotásából, mégsem a puszta esetlegességgel állunk szemben: Peter Falk és Gena Rowlands kettőse az Egy hatás alatt álló nőben  például tökéletes kompozíciót alkot.

Ennek egyik oka lehet az, hogy az amerikai filmrendező által ábrázolt valóság mégis stilizált. Perlaki Tamás is felfigyelt már arra, hogy Cassavetes felhasználja az akár teljesen hétköznapi tárgyakat, hogy azok magyarázzák filmjeit. Egy pofon, egy telefoncsörgés, egy arc, mind-mind ezt a célt szolgálja. Így a maszk, a New York árnyai  ágyjelenetében hasonló szerepet kap, mint a kitömött madarak Norman Bates lakásában a Hitchcock filmben. Cassavetes stilizált tárgyai azonban máshogy kapcsolódnak az ábrázolt jelenségekhez. Filmjeiben átrendezi ugyan a valóságelemeket, de nem engedi, hogy a tárgyak kulturális jelentésmozzanatai uralkodjanak.

Ezt a valósággá csupaszított képi világot használja fel arra, hogy bemutassa az emberek közötti kapcsolatrendszereket. A csapdába esett ember kapcsolatrendszereit. Mert Cassavetes hősei – bár a klasszikus értelemben vett hős szó nehezen illeszkedik világába – mind csapdába kerültek. Tony, aki nem hajlandó felvállalni szerelmét, mivel neveltetésétől nem bír szabadulni, megbánva tettét csapdába kerül, akárcsak Leila, aki csalódva Tonyban egy nem kívánt házasság küszöbén találja magát. Tony hiába hívja szerelmét. Richard Forst az Arcok hőse előbb a házasság, majd a csalás kelepcéjében találja magát.

Az Egy hatás alatt álló nő – A Woman Under the Influence (1974) címében megjelenik a csapda-helyzet. Ebben a filmben tetten érhetőek Cassavetes művészi módszerei. Működésük közben vizsgálhatóak. Színészei, Peter Falk és Gina Rowlands úgy játszanak, úgy beszélnek, mintha rögtönöznének, pedig ebben a filmben Cassavetes ragaszkodott a forgatókönyvhöz. Színészei játékát ugyan nem korlátozta mesterségesen. Alapelvéhez minden filmjében ragaszkodott, de a történetet magát ezúttal nem a színészeire bízta.

Következő filmje: Egy kínai bukméker meggyilkolása – The Killing of a Chinese Bookie (1976). Cassavetes felhasználja, de közben szét is feszíti a klasszikus film noir szerkezetet. Ehhez rendkívüli precizitás szükséges, ezúttal a legapróbb részletekre is odafigyel, hiszen egy klisét dolgoz át.  Saját maga festi meg Mr. Sophistication (affektáltság? kifinomult ízlés?) maszkját. Cosmo Vitelli (Ben Guazara), a striptease bár tulajdonos képtelen megszabadulni adósságaitól. Segítséget kérni nem tud senkitől, mivel kapcsolatai rendkívül felszínesek, ami talán nem is zavarja. A film elején egy készülékbe beszél, a bár esti műsorát konferálja fel. A fal eltakarja a nézőközönségétől. A kamera egy lépcső tetejéről figyeli. Ebből a beállításból minden zavaros és esetleges, pedig a nézők számára hangja valószínűleg misztikus, távoli hang, de ez Cassavetest egyáltalán nem foglalkoztatja. A film végén ugyan kilép a kulisszák mögül, bemutatja munkatársait is, a pincéreket, a bárpultost, de a nézők csak a műsorra kíváncsiak.

A premier (Opening Night, 1977) központi szereplője Myrtil Gordon, aki hasonló helyzetben találja magát, mint Julia Lambert Szabó István Csodálatos Júliájában. Csapdában érzi magát. Szabó István és John Cassavetes történetében számtalan hasonló fordulatot és elemet felfedezhetünk, ám a két rendező egészen más módon közelít tárgyához. Míg Szabó a korhű környezetben mozgatja szereplőit, Cassavetes a színészek játékából hozza létre magát a díszletet. Bár ebben a filmben a görög-amerikai rendező sokkal jobban manipulálja a környezetet, mint bármelyik másik munkájában. A színpad kék színvilága éles ellentétben áll Myrtil öltözőjének vörös színeivel. A becsukódó ajtó, amely hirtelen, feketén kiválik a piros háttérből, pedig már-már a konvencionális jelrendszer felhasználását előlegezné.

Cassavetes velejéig színházi ember volt, éppen ezért elmélyült kapcsolata volt szereplőivel, amely nemegyszer különös beavatás hangulatot kölcsönöz filmjeinek. Színházi ember volt, mert művészetének középpontjába nem a látványt, hanem az embert helyezte. Kellékei – a maszkok, az arcok, a pofon és a telefoncsörgés – a legtöbb filmjében felbukkan, mégpedig igen fontos pillanatokban.

A hetvenes évekig összesen kilenc nagyjátékfilmet rendezett. Így lett, sokak számára, az amerikai független film atyja. Bár Cassavetes utolsó filmje a Kis gubanc volt, ám azt forgatás közben vette át Andrew Bergmantól. Az eredményt Cassavetes tragikusnak nevezte. S abban a tudatban élte le utolsó éveit, hogy ezzel a filmmel zárja életművét. Valójában az a film egyáltalán nem szörnyű, ám meg sem közelíti a rendező korábbi filmjeit. S nyomába sem ér az utolsó előtti 1986-ban forgatott Szeretetáradat című filmjének, mellyel elnyerte a Berlini Filmfesztivál Arany Medve díját. Azt hiszem, a Love Streams méltó lezárása volt Cassavetes pályájának.

Bár élete utolsó éveit az alkoholizmus szorításában élte, Cassavetes utóéletét bárki megirigyelhetné. Már-már nem is érdemes felsorolni, olyan gazdag. Csak néhány fontosabb dolgot emelnék ki én is. Róla nevezték el a hagyományosan az Oscar-díj kiosztót megelőző este tartott  Independent Spirit Awards egyik díját, a John Cassavetes-díjat (a legjobb 500 ezer dollár alatti összegből készült filmet jutalmazzák vele).

Fia, Nicholas Cassavetes olyan filmekben játszott, mint az Ál/arc, s közben ő is saját rendezői babérokra tőr. Ő rendezte például az Alpha dog című filmet, apja forgatókönyvéből John Travolta és Sean Penn szereplésével az Életem szerelme című filmet. Az idősebb Cassavetes nyomában halad tehát. Lánya Zoe Cassavetes első filmjét a Broken Englisht 2007-ben mutatták be a Sundance fesztiválon. A film Jury díjas lett és jelölték a legjobb első forgatókönyvért járó díjért az Independent Spirit Awardson.

<iframe width=”560″ height=”315″ src=”//www.youtube.com/embed/YRJ8VecuWEQ?rel=0″ frameborder=”0″ allowfullscreen></iframe>

Ezt tudtad-e?

• Cassavates New York-i görög emigráns családba született, apja sokat foglalkozott a görög kultúrával, ortodox ikonokat gyűjtött s aktívan részt vett az emigráns görögség életében. Görög származására a rendező számára is nagyon fontos volt.

• Az ötvenes években színházi színészként dolgozott miközben rendkívül sok tévéfilm szerepet is kapott. Általában fiatal jóvágású utcai csavargókat játszott.

• Első filmje, a New York árnyai (1956) számára nem sikerült amerikai terjesztőt találnia, ezért a filmet Európába vitte, ahol a Velencei Filmfesztiválon megnyerte a kritikusok díját.

• A dzsessztől a klasszikus rockig mindenféle zenét imádott. Ahogy írta, számára a csend a halált jelentette.