Filmszakadás

Tim Burton

Gyermeklelkű, elborult fantáziájú rendező, aki elképesztően bizarr képeket álmodik gyöngyvászonra és előszeretettel emel piedesztálra olyan két világ között őrlődő, furcsa figurákat, akikkel az őket körülvevő világ lendületből megtartja a jó esetben csak soklépésnyi távolságot. Mindezt végtelenül humoros, szerethető, groteszk- és szürreális elemekkel alaposan megszórt formában.

A Burton-világ

Burton munkásságán nyilvánvaló nyomokat hagyott Burbankben eltöltött fiatalkora. Az ifjú Timothy William Burton – aki egyébként nem tartozott sem iskolája népszerű, sem igazán jó tanulmányi eredményekkel büszkélkedő diákjai közé – szabadideje jelentős részét töltötte horrorfilmek társaságában. Amit pedig más gyerek számára a grund vagy a baseball pálya jelentett, azt neki a közeli temető adta meg. Kilógott a sorból, és nem is ment neki zökkenőmentesen a beilleszkedés.

Hogy mennyire alapvető tapasztalatról van szó, mutatja, hogy filmjeinek egyik legerősebb érzelmi mozgatórugója épp ez, a másság és kirekesztettség érzése. Ennek megfelelően főhősei, akik rendszerint részben alteregói is, kivétel nélkül ellentmondásos, különc alakok. Gyakran már megjelenésükben is nagyban elütnek környezetüktől, vagy ha első pillantásra nem is tűnik fel másságuk, akkor csak az első pár mondatukig kell várni, mert gondolkodásmódjukban mindenképp kiütközik. Antihősök ők, akiket ilyen-olyan szenvedélyük hajt elszántan valamilyen meghökkentő irányba, miközben szinte kivétel nélkül mind vágyják az elfogadást is. Velük szemben a merev átlagpolgárok tömege  Burton filmjeiben általában elég ellenszenves képet mutat. A csoport tagjai általában meglehetősen unalmas életet élnek, amiben bőven jut idő arra, hogy az elutasítás és a kirekesztés változatos formáival sújtsák a főszereplőt. Ha nem is egyensúlyi a helyzet, rendszerint oda-vissza igaz, hiszen Burton főhősei számára sem könnyű megérteni a hétköznapi emberek világát.

Az egymásnak feszülő ellentétek a változatos formában megalkotott díszletek tekintetében is felfedezhetőek. Az ódon kastélyok, rég elhagyott temetők, pókhálós csigalépcsők mellett pályája első felében szinte mindig található egy tip-top, gondozott gyepű konfekciókisváros is. A kisváros idővel ugyan veszít jelentőségéből, de valamilyen vizuális szinten megfogalmazott markáns ellentétpár szinte mindig megjelenik. Nem is akárhogyan! A rendezőről tudni lehet, hogy a történet tekintetében hajlandó kompromisszumokra, de a látványvilágból soha nem enged.

Vonzalma a kontraszthoz és az ellentétekhez akár egy-egy beállításon vagy képen belül is megfigyelhető. Burton több filmjét forgatta fekete-fehérben és szívesen nyúl az expresszionizmust vagy a ’20-as évek német filmjeit idéző megoldásokhoz. Habár meg kell jegyezni, hogy kifejezetten színpompás képi világgal rendelkező filmek rendezése is fűződik nevéhez, ám ezen esetekben is jól felismerhető stílusjegyekkel dolgozik.

Vitathatatlanul hatalmas játéktér az övé. Újabb és újabb filmeket rak össze kedvenc puzzle darabkáit felhasználva, szigorúan burtonire hangolt formában, gyakran kedvenc irodalmi művei és filmélményei előtt tisztelegve. Számtalan alkalommal találkozunk nála újra- és átértelmezett Frankeinstenekkel, de összefuthatunk Godzillával is, miközben sok más mellett Hitchcock, Poe és Ray Harryhausen előtt is fejet hajt a maga sajátos, meghökkentően integratív és jellemzően azért mégiscsak elég sötét tónusú módján.

Vincent
Vincent

Pályafutása

Magának való gyerek volt, aki szeretett egyedül rajzolni, festegetni. Ezzel sikerült is kitűnnie. Egy hulladékszállító cég furgonjai hordozták városszerte szemetelésellenes plakátját, amit kisiskolásként rajzolt. A középiskola elvégzése után a California Institute of the Arts-ban folytatta tanulmányait, ahol sikerült még inkább kibontakoztatnia képességeit. Az iskola elvégzése után a Disneyhez került, ahol fázisrajzolóként működött közre  A róka és a kutya (1981) című animáció elkészítésében. Kisebb feladatokat a filmtörténeti mérföldkőként számon tartott Tronban (1982) is kapott, bár ezeket mérhetetlenül unalmasnak találta. A következő munkájában azonban már élvezhette az alkotói szabadságot.

A stop motion technikával, illetve rajzzal kiegészített, gótikus hangulatú Vincent (1982) már ízig-vérig burtoni alkotás. A vizualitásában a német expresszionizmus hatását tükröző önéletrajzi ihletésű, mindössze 6 perces animációs film főszereplője egy végtelenül zárkózott kisfiú, aki Edgar Alan Poe-t olvas, és az ötvenes-hatvanas években fénykorát élő legendás horror színésznek Vincent Pricenak képzeli magát. A fekete-fehér képsorokhoz a valódi Vincent Price verses narrációja társul. A film több fesztiválon is sikert aratott további ajtókat nyitva ki Burton előtt.

A következő jelentős állomás az életműben a szintén fekete-fehér, de már élő szereplőket felvonultató Frankenweenie (1984). A közel harminc perces mesét a Disney gyerekeknek szánta a Pinokkió mellé kísérőfilmnek, de olyannyira nyomasztóra sikerült, hogy Viktor és kutyájának szellemes történetét végül aztán szélesebb közönség előtt akkor be sem mutatták – 2012-ben azonban egész estés bábanimációként újragondolva mozikba kerülhetett. Ez a változat mellesleg már egy Oscar-jelölést is kapott…

Burton mozifilmes debütálása a számos műfaji sémát egészen egyedi formában integráló Pee Wee nagy kalandja (1985) volt, ami igazi lendületet adott karrierjének. A 6 millió dolláros költségvetésű Pee Wee 40 millió dollárt kaszált, és ennek a produkciónak köszönhetően ismerte meg házi zeneszerzőjét Danny Elfmant. Elemi fontosságú találkozás volt. Elfman zenéje tökéletesen egészíti ki, erősíti Burton képeit. Olyannyira össze vannak nőve, hogy Az Ed Wood (1994) és a Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (2007) című filmek kivételével Burton minden filmjének zenéjét ő jegyzi.

Pee-Wee nagy kalandja (1985)
Pee-Wee nagy kalandja

A Pee Wee sikere után Burtont a Warner Bros. kereste meg a Batman (1989) tervével. Burton kezei között az alapvetően természetfeletti drámának tervezett produkció elemei közé nagy adag fekete komédia is keveredett. A film ezzel együtt megtartotta a képregény jellemzőit. Ahhoz azonban, hogy a forgatókönyvkönyv elkészüljön három év kellett. Ezalatt Burtonnek volt ideje megrendezni Beetlejuicet (1988), ahol az a Michael Keaton volt látható az egyik főszerepben, akit nem volt könnyű denevéremberként beadnia a stúdiónak. Végül nagy nehézségek árán mégis sikerült, és a végeredmény őt igazolta. A film elképesztő siker lett. Minden idők egyik legjobb képregény adaptációjaként tartják számon a mai napig. Batman mogorva, sötét, zavart és önmarcangoló alakja pedig egész műfajtörténeti lavinát indított el.

A Batman zajos sikere biztosította a rendező számára a művészi szabadságot következő filmjéhez az Ollókezű Edwardhoz (1990). Az eredmény hozta a papírformát, szemet gyönyörködtető és bizarr lett. A Burton rendre megjelenő témájára, a másság és kirekesztettség témakörére épülő „mese” főszereplője egy olyan fiú, aki a kisvárosi világ számára rémisztő, sőt szörnyeteg, holott a szokatlan külső nagyon is érzékeny lelket takar. A bájos frankeinsteini szörny történetét a közönség és a kritikai is szerette, bár szűkebb réteget vonzott be a mozikba. Vitathatatlanul a burtoni életmű egyik gyöngyszeméről van szó, ahol a rendező valóban megkötések nélkül dolgozhatta vászonra az ötleteit, mivel a rendezés mellett az írást és a produceri teendőket is ő végezte.

A Batman folytatásánál kevésbé voltak megkötve Burton kezei, mint az első résznél. A fogadtatás azonban felemás volt. A képregényrajongók imádták, a kasszáknál is jól teljesített, de a kritikusok és a gyermekeiket moziba cipelő szülők fintorogtak a film groteszk jelenetei láttán. Burton sem élvezhette igazán a munkát, mert akkor azt nyilatkozta, hogy ez volt az első és utolsó folytatás, amit készített. (Habár ennek ellentmondó pletykák épp mostanában röppentek fel a Karácsonyi lidércnyomással kapcsolatban.)

Ezután egy újabb igazán burtonös nagy dobás következett, még akkor is az, ha rendezőként nem az ő neve jelenik meg a stáblistán. Bemutatták a már 3 éve titokban készülő báb-animációs nagyjátékfilmjét, a Karácsonyi lidércnyomást (1993), amelynek rendezését egyik Disneys időkben szerzett barátjára, Henri Selickre bízta. A film főszereplője Haloween város uralkodója Jack, aki megunta az uralkodást, és változtatni szeretne rémisztgetésben gazdag, ám kihívásokban nem bővelkedő életén. Egyik magányos sétája során egy különös erdőbe téved, ahol a fákon található ajtók különböző ünnepek világába nyílnak. Jack bekukkant a karácsony világába és az újdonság elvarázsolja. A maga haloweeni hozzáállásával hozzá is lát az ünnep „elfoglalásához”. Jack és az általa vezetett vámpírok, boszorkányok, szellemek és egyéb lények nagy lelkesedéssel látnak neki a karácsony megszervezésének. A káosz elkerülhetetlen, de végül minden helyre áll az igazi, romantikát sem nélkülöző burtoni módján.

A horror-musical-báb-mesefilmhez Burton egy komplett világot hozott létre, melyben több mint hatvan különböző karakter, és közel kétszáz bábu tölti be Mikulásváros és Halloween világát. A produkció hatalmas siker volt, amiben nem kis szerepe volt Elfmannak, aki a zeneszerzésen túl a főszereplő énekhangjaként is messzemenően bizonyított.
A Karácsonyi lidércnyomás 18 millió dollárból készült, és 50 milliós bevételt könyvelhetett el. A film szereplői pedig mai napig szubkultúrális ikonként tűnnek fel gyakorlatilag bárhol bizonyítva azt, hogy a film varázsa több, közel 20 évvel a bemutatója után, legalább annyira hat, mint első alkalommal.

Karácsonyi lidércnyomás (1993)
Karácsonyi lidércnyomás

A világ legrosszabb rendezőjéről szóló Ed Wood (1994) jutalomjáték volt Johnny Deppnek, akárcsak Martin Landaunak, aki egy Oscar-díjat vihetett haza Lugosi Béla megformálásáért – a kasszáknál viszont nem szerepelt jól a film. Ennek ellenére Burton a következő filmjénél is megmaradt a B-filmes témakörnél. A Támad a Mars (1996) anyagi és kritikai szempontból sem mondható túlzottan sikeresnek. Újabb fiaskó, hogy a Supermant, aminek a terveibe nem kis energiát fektetett Burton, végül nem forgatták le, és ez a Warner Brossal való kapcsolatát is megviselte.

Az Álmosvölgy legendájában (1999) Burton visszatért a gótikus vonalhoz, és egy remek kis misztikus horrort forgatott le ismét Johnny Depp főszereplésével. Ezután pedig egy nagyszerű neten futó flash animációs minisorzattal, a Pacasrác világával rukkolt elő, aminek a főhősei igen meglepő szupererővel rendelkeznek.

Következő filmje A majmok bolygója (2001) forgatása során együtt dolgozott azzal a Helena Bonham Carterrel, akit később aztán feleségül is vett. Egyébként ez talán az legkevésbé burtonos film, aminek a rendezését a nevéhez köthetjük. A nyilatkozataiból az szűrhető le, hogy neki is problémái voltak a végeredménnyel.

Az Ewan McGregor főszereplésével leforgatott Nagy Hal (2003) ismét egy végtelenül bájos alkotás egy álmodozó mesemondóról, amit mind a kritikusok, mind a közönség kedvelt. A filmet egy újabb irodalmi adaptáció a Charlie és a csokigyár (2005) követett, ahol ismét kedvenc színésze, Johnny Depp tűnik fel a főszerepben. Akárcsak a következő produkciójában, habár egészen más formában. A halott menyasszonyban (2005) Burton visszatér a báb-animációhoz. A főszereplők pedig külsejüket és a hangjukat Johnny Depptől, és kedvenc banyájától, Helena Bonham Cartertől kölcsönözték. A film nagyban hajaz a Karácsonyi lidércnyomásra. Gyönyörűen kidolgozott bábok és groteszkül vidám túlvilági forgatag. Amolyan igazi burtoni agymenés, ami osztatlan sikert aratott.

Kedvenc színészétől a következő munkáinál sem volt hajlandó megválni. A Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (2007) musical egy sorozatgyilkosról. A megbomlott elméjű borbély ámokfutásba kezd, mintegy negatív tükörképeként a naiv Ollókezű Edwardnak. Kétségtelenül Burton legvéresebb és legkomorabb alkotása. Depp feltűnik az Alice Csodaországban (2010) is, amit ugyan nagy várakozás előzött meg, de az eredmény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nehéz eldönteni, hogy ez a film, vagy az ezt követő Éjsötét árnyék (2012) érdemli-e Burton leggyengébb rendezésének díját. Nem csoda, hogy ezek után a rendező visszanyúlt egy régi munkájához, és egész estés báb-animációt forgatott a Frankenweenieből.

Ezt tudtad-e?

  • Tim Burton rajong a bollywoodi filmekért.
  • Johnny Depp a keresztapja fiának, Billy Ray Burtonnek.
  • Fél a csimpánzoktól.
  • Akárhová megy van nála egy notesz és kisméretű vízfestékkészlet.
  • Saját bevallása szerint soha nem emlékszik az álmaira – öt visszatérő képet leszámítva.
  • Gyakran öltözik feketébe, mert nem szeret időt tölteni azzal, hogy összepasszoló színű ruhadarabokat válogasson össze magának.

Felhasznált Irodalom:

Pápai Zsolt: Hollywood Dr. Frankeinsteinje, Filmvilág 10/1999
Kárpáti György: Tim Burton csodálatosan elborult világa, Muszter 02/2006
Ron Magliozzi, Jenny He: Tim Burton, 2009.

Mlinárik Mariann

Mlinárik Mariann

Mlinárik Mariann az ELTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve történelem szakon. Érdekli a marketing, a reklám és a streaming platformok világa, specializációja a horror és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. mlinarikmariann@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..