Kritika

„Egy tigris van a combom között!” – A nőkért

Az idei Szemrevaló számos filmje lányok, anyák, asszonyok sorsát ábrázolja, vagy a nők helyzetével foglalkozik. A nőkért című film szavazati jogért küzdő, svájci aktivistákról szól, akik önérvényesítésük érdekében a végső falig is elmentek. És szerencséjük is volt, mert nem a fal adta a másikat.

1971. február 7-én, a nyugati demokráciák közül utolsóként Svájc is választójogot adott női állampolgárai számára. A késlekedés okát a hegyvidéki ország politikai berendezkedése is szolgáltatta. Svájc nagyfokú autonómiával rendelkező kantonokból épül fel, ahol az elektorok szavazatának többsége kellett ahhoz, hogy a berni szövetségi kormány referendumot írhasson ki a női választójog bevezetéséről. 1959-ben kínálkozott az első alkalom, amikor a kérdést sikerült egyáltalán népszavazásra bocsátani, ekkor azonban Svájc férfi választói ezt még elutasították. Közrejátszott ebben az is, hogy az 1848-ban bevezetett alkotmány a választójogot egybekapcsolta a katonáskodással, ami pedig a férfiak privilégiuma volt.

Petra Biondina Volpe filmje a szavazás évében, 1971-ben játszódik.

A kezdő képkockák Amerikába, a Woodstock fesztiválra repítik a nézőt, ahol a hippik felszabadultan, zenére tombolnak. Ezt az önfeledt örömködést váltja gyors vágással a nyálkás ködbe burkolódzó svájci kisváros látképe, ahol a fiatal családanya, Nora (Marie Leuenberger) él férjével és két fiával. Itt bizony semmi nem érzékelhető az Amerikát és a nyugati világot felrázó ’68-as mozgalmak sokat ígérő társadalmi változásaiból. A látszólagos mozgás ellenére, tespedtség ül a dohos kisvároson. Bár Nora (a névválasztás talán nem véletlen!) sógornőjével együtt reggeltől estig dolgozik családi házukban, a munkájukat mégsem tekintik értéknek. A felszín alatt békésnek tűnő családi idill akkor kap gellert, amikor Nora megelégeli, hogy otthonukba zártan a családjáról gondoskodó asszony, hű feleség és odaadó anya legyen csupán. Szeretne titkárnőként munkát vállalni egy utazási irodánál –, de ehhez a férje hozzájárulása is kell. A néző itt a fejéhez kap, hát tényleg itt tartunk Svájcban a ’70-es években?

Nora először csak a családon belül zúgolódik mind dacosabban, majd hirtelen indíttatástól vezérelve, nyilvános kampányba kezd a nők szavazati jogáért. Egyre több megkeseredett nő csatlakozik hozzá, s még egy országos tüntetésen is részt vesznek Zürichben. Radikalizálódásuk gyújtópontját azonban egy demonstrációt követő spirituális szeánsz jelenti, ahol „Női erő. Punci erő!” felkiáltással lelki vezetőjük –, tükrök segítségével – közelebbről is megismerteti velük belső női mivoltukat. A kisváros nőinek összehangolt lázadása aztán e titkos tudásuk birtokában csap váratlanul a magasba. És ekkor kiderül számukra az is, hogy

szavazati jogukért kétfrontos harcba kell beleállniuk, a férfiak mellett konzervatív nőtársaikat is meg kell győzniük.

A nők egyenjogúságért és szavazati jogáért való küzdelméről több film is született a közelmúltban, én közülük egy alkotást emelnék itt ki. A szüfrazsett az 1920-as évek Angliájában játszódik, és azokat a radikális női mozgalmárokat mutatja be, akik a börtönt, majd éhségsztrájkjuk miatt az orron át való táplálás kínjait is felvállalták az ügyért. Bár a két film különböző történelmi korszakban és eltérő társadalmi közegben játszódik, közös bennük a főszereplő nők kiszolgáltatottságra és jogfosztottságra való fokozatos ráébredése, és a harcba szállás a nők jogaiért. De míg A szüfrazsett valós történelmi eseményeket és női szereplőket is megidéző, nagy horderejű dráma, addig A nőkért könnyed vígjáték, még akkor is, ha ugyanolyan komoly problémát feszeget, mint a másik film. Befogadás szempontjából nagy kérdés, hogy a néző miként tud könnyebben azonosulni ezzel a komoly társadalmi kérdéssel. Az angol női alávetettséget ábrázoló filmdráma megrázó, mi több, felkavaró, ezzel szemben A nőkért képes az egyenlőtlen férfi-nő kapcsolat fonákságait mulatságos jeleneteivel humorosan, átélhetően, s mindemellett elgondolkodásra késztetően megragadni.

Trogen, Appenzell, Schweiz, 30. Maerz 2016 – Die goettliche Ordnung, Standbild Film Szene 66, 78 und 105.

A film, mintegy viselkedés-katalógusként, számtalan olyan női karaktert vonultat fel, akik ebben a fontos társadalmi vitában – pro vagy kontra – szerepet játszhatnak. Nem statikus figurák ők –, hiszen valamennyien komoly szemléletváltozáson mennek át a történet során. Így Nora szelíd, visszafogott családanyából jogaiért kiálló, magabiztos nővé válik, aki beújított feszes farmerjában, lobogó frizurájával még akár Woodstockban is elmenne. Az Olaszországból áttelepült fiatal lány a multikulturalizmus friss fuvallatát hozza el, a szabad gondolkodást és igazi vagányságot képviselve ebben az áporodott levegőjű svájci kisvárosban. Az ő példájukat követve ébred öntudatra számos kisvárosi sorstársnőjük, és lázad addigi sorsa ellen. Még az 1959-es első referendumnál szüfrazsettként harcoló idős asszony is beveti magát a női választójogi küzdelembe –, de érezzük, hogy felette eljárt az idő, a végső győzelmet egy új női generációnak kell kivívnia, melynek Nora a zászlóhordozója.

Némi baj a túlságosan is elrajzolt férfikarakterekkel adódik, ami kicsit félre is siklatja a filmet,

melynek akár erénye is lehetne, hogy Nora férjének, fiainak és apósának példáján nemcsak a női harckészséget, hanem a férfiak változásra való hajlandóságát is bemutatja. A család férfi tagjai nehezen fogják fel, hogy az addig pusztán nők számára fenntartott házimunkák a férfiak számára sem megalázóak. Ám a történet alakulása során Nora makacs és minden változást ellenző férje (Maximilian Simonischek), ha lassan is, de mind megértőbb társsá válik. Nos, már ez a gyors szemléletváltás is nehezen hihető. De hogy egy csodás konyhai jelenetben a háromgenerációs férficsapatból az ultrakonzervatív após még vidáman mosogasson is, ez valószerűtlenné teszi a történetet, még ha vígjátékról is van szó. A férfiak ilyetén „betörése” pengeélen táncoltatja a filmet a színvonalas vígjáték és a szirupos giccs között –, de humorral végül képes feloldani ezt is.

A jól megrajzolt női karaktereken túl (a Norát alakító Marie Leuenberger egyébiránt a legjobb színésznő díját is elnyerte a Svájci Filmdíjon) A nőkért legnagyobb erénye, hogy egy kisvárosi történetbe sűrítve, finom humorral átszőtten tudja ábrázolni a ’70-es évek svájci társadalmának megrekedtségét –, de a lázadó nőkkel emellett felmutatja azt a belső társadalmi erőt is, amely képes holtpontjáról elmozdítani a dolgokat. 1914-ben Emmeline Pankhurst, a szüfrazsett mozgalom legendás alakja így foglalta össze céljaikat: „Mi azért harcolunk, hogy eljöjjön az idő, amikor egy születendő kislány egyenlő esélyekkel vág neki az életnek, mint fiútestvérei.” Nos, Svájcban az 1971-es szavazással teremtették meg az egyenlő esély lehetőségét, s Petra Biondina Volpe szívet melengetően humoros, szórakoztató filmje ennek a sorsfordító eseménynek, és a hozzá vezető küzdelemnek állít emléket. Aki a témában nem egy vérkomoly társadalmi drámát vár el, s helyette inkább a „női furfanggal” megvívott csatákat kedveli, annak mindenképpen jó szórakozást ígér ez a vígjáték.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.