Fókuszban Kritika

A gyilkosság néha munka – 1922

Egyetlen bűn egy lavinányi nyomort eredményezhet. Stephen King 1922 című novellájának adaptációja a bűnhődés témáját járja körbe. Kegyetlen feleséggyilkosság, plusz a szerzőtől megszokott rémálomszerű jelenetek – hogy lesz felejthető egy film ezek után?

2017 többek közt a Stephen King-adaptációk reneszánszának éve, azonban hogy mi okozhatja a hirtelen fellángolást a King-művek körül, még kérdéses. Talán a Stranger Things-zel és több tucat projekttel előbukkanó nosztalgia, vagy a friss történetek hiánya az, ami miatt akár sok évtizedet megélt alapanyagok is előkerülnek. Stephen King neve persze jó régóta elég ahhoz, hogy egy projekt zöld utat kapjon, sztorijai nagy részéből már készültek adaptációk. A Netflix a szerző rétegmunkáit kezdte feldolgozni, és a pozitív visszhangokat kapó Gerald’s Game (Bilincsben) után alig egy hónappal később már az 1922-t szállítják.

Amilyen jó 2017 a King-rajongóknak, annyira kemény év 1922 a mogorva farmer, Wilfred James (Thomas Jane) életében. Élete válaszúthoz érkezik, amikor felesége (Molly Parker) ott szándékozik hagyni őt, eladni szeretett birtokát és magával vinni egy szem fiát, Henry-t (Dylan Schmid). A férfi, bár sarokba szorították, nem esik kétségbe, és gyermekét lassan meggyőzi a nő terveinek gonosz voltáról. Wilfred csak egyetlen kiutat lát: ha végeznek az asszonnyal. A gyilkosság azonban anyagi, testi és lelki nyomorba taszítja a farmert, aki képtelen megállítani a drámai következményeket és lassan, de biztosan beleőrül tettébe.

Az 1922 elsősorban nem a bűn és bűnhődés tragédiájával, hanem keserű atmoszférájával képes a föld alá nyomni nézőjét.

Az elejétől kezdve feszült hangulatú film jól indít a semmi közepén lévő, paradicsominak tekintett farm bemutatásával, és lakóinak apróbb konfliktusaival. A film ráadásul a farmer fiával együtt minket is igyekszik meggyőzni a nő halálának jogosságáról. Sajnálatos, hogy a nő halálával a 20. perc környékén elérünk a film csúcspontjáig. Az addig kitartott izgalom utána fokozatosan halványul, a tempó döcögőssé, a sztori céltalanná válik.

Ami fenntartja figyelmünket, az a főhőst játszó Thomas Jane egészen karizmatikus játéka és az ő ijesztő látomásai. Nem egy jelenet volt, melytől összeugrott a gyomrom. Ez köszönhető Zak Hilditch (These Final Hours) rendezőnek, aki a történetet csupán alázatosan mondta fel, de a horrorelemeknél igazán kiélte magát. A film sötét, de izgalmas látványvilága megfelelően tükrözi Wilfred lelki világát. Fokozatosan komorabbak lesznek a képek, ahogy szorul a hurok a szereplők nyakán.

A zöld, napsütéses paradicsom egyre inkább fagyos pokollá válik.

Thomas Jane lassan a Stephen King-adaptációk kabalaszínészévé válik. A köd és az Álomcsapda után itt is jó alakítást hoz limitált színészi kapacitása ellenére. Hálás feladatot is kapott, szinte egyedül viszi a filmet, és azon kívül, hogy – néhol karikaturisztikusan – fogát összeszorítva dünnyög, hitelesen formálta meg ezt az első látásra gátlástalan, déli férfit. Wilfred egy nehezen behatárolható, nem feltétlenül szimpatikus, de nem is megvetendő alak. Feleségéről ugyanez elmondható, hiszen hihetetlen hárpia, de önző tervei és természete ellenére mégsem érdemel halált. A karakterek árnyalása előnyére válik a filmnek, mert nem értjük, pontosan kivel is kellene azonosulnunk. Talán senkivel, talán mindenkivel: a lényeg, hogy mindenkit utolérnek saját tettei következményei.

A gyilkosság csúcspontja után együgyű erkölcsi tanmesének tűnhet a film, ám az erkölcsi motívum hiányzik belőle: Wilfred ugyanis nem érez lelkiismeret-furdalást. Hősünk frusztrációi hallucinációkban összpontosulnak, ám túl sok vérnek kell folynia ahhoz, hogy beismerje hibáit. A felesége a síron túlról tér vissza, hogy elvegye tőle azt, amiért küzdött: a birtokot, a gyermekét, az egzisztenciáját és a józan eszét.

A patkányok, melyek széttépik életét, inkább a tudatalattija kivetülésének tekinthetők, az elfedett szorongása tör felszínre a képükben.

Az 1922 külön-külön erős elemei ellenére észrevétlenül megy el mellettünk, pedig igazán jó alapokról indított. Talán túl hamar is történt meg az a gyilkosság. Ha több időt tölthettünk volna a feleséggel, talán jobban érthetnénk Wilfred oldalát is: miért olyan fontos neki a föld és az életmódja, hogy gyilkoljon érte; mit képvisel a polgárosodni vágyó asszony vele szemben; mi a helyes döntés. A cselekmény mocsarában süllyedő karakterek sokkal érdekesebbek lettek volna, ha több időt tudunk velük tölteni a bajok előtt. Így a dráma nem elég mély, a horrorelemek pedig csak bazári rémisztgetésekké silányodnak, mert senkiért nem tudunk izgulni a játékidő alatt. A lassan csorgó, egészen kiszámítható történet így biztosan nem okoz rémálmokat, sőt valószínűbb, hogy a következő héten elfelejtjük.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..