Nincs kategorizálva

A nagy Marvel-visszaszámlálás (9.-1.)

Nyakunkon a Végtelen háború alcímű újabb csapatfilm premierje, mely igyekszik megkoronázni a 10 éves Marvel filmsorozatot. Szerkesztőségünk tagjai Bosszúállókat megszégyenítő módon álltak össze, hogy minőségi sorrendbe állítsák a Marvel eddigi munkásságát. Az alábbiakban a végső – tehát a legjobb – kilenc filmet ismertetjük.

Az univerzum legnagyobb hőseinek történetei bár egységes narratívában haladnak előre, mégis az egyes filmek készítői olykor eltérő stílusokkal próbálkoznak. Számunkra az alábbi filmek nyújtották a legnagyobb élményt a sorozat eddigi történetében. Amennyiben kihagytad összeállításunk első felét, az alábbi linken bepótolhatod.

9. A Hangya (Peyton Reed, 2015)

A Hangya a sokadik szem a szuperhős eredettörténetek láncában, ami a Marvel-univerzumát építi fel. Így ahhoz, hogy érdekes legyen, szükséges volt, hogy valami újat mutassanak a filmkészítők. Ezért csatlakoztak A galaxis őrzőivel elindított irányzatba, ami csúcsra járatja a szuperhősfilmek humorát és öniróniáját, ezen felül pedig még egy markáns műfajkeveredésnek is szemtanúi lehetünk: a gengszterfilm egyik meghatározó alműfaját, a heistet oltották bele A Hangya szuperhőstörténetébe. A heist magyarul rablást jelent, Paul Rudd karaktere, Scott Lang pedig egy elítélt bűnöző, aki meglopta a cégét, sőt Lang egy heist révén válik szuperhőssé. Alteregója, Hangya feladata egy betörés végrehajtása lesz, amire a képregények eredeti Hangyája, Dr. Hank Pym (Michael Douglas) béreli fel. Ezen felül, Scott barátai, akik a maguk területén profi tolvajok, az úgynevezett „loser gengszterfilmet” adják hozzá a történethez, hiszen – ahogy a zsáner neve is mondja – Luis, Kurt, Dave és Gale egytől egyig lúzerek.

Ennek eredményeként két ellenfele is található a történetben: a megélhetési gengszterként funkcionáló Scott ellenlábasa a törvényt képviselő Paxton (Bobby Cannavale), illetve Hank Pym, s később a Hangya ősellensége, Darren Cross (Corey Stoll), azaz Fullánk. Utóbbi a klasszikus szuperhős gonosz szerepkört igyekszik betölteni, azonban jelenlétének nincs igazi súlya. Szerencsére Corey Stoll karaktere az egyetlen szépséghiba A Hangyában, hiszen a film kifejezetten humoros, jól használja ki a karakterben lévő vizuális lehetőségeket és gegeket. A két post credit jelenettel pedig egyrészt a film sztoriját, másrészt pedig az univerzumot építi – jelen esetben az Amerika Kapitány: Polgárháborút készíti elő. (Rakita Vivien)

8. Vasember (Jon Favreau, 2008)

Ki gondolta volna, hogy a Mi a manó?-t és a Zathura – Az űrfogócskát rendező Jon Favreau lesz az, aki megadja az igazi kezdő lökést a Marvel-filmuniverzumának. Ehhez persze kellett egy Robert Downey Jr. is, aki talán a legjobb castingdöntés a képregényfilmek történetében. Mint Tony Starkra a vasgúnya, úgy illeszkedik Downey Jr.-ra az arrogáns zseni figurája. A 2008-as eredetfilm óta hat alkalommal játszotta el Vasembert, és ezen a ponton már nem is tudjuk eldönteni, hol ér véget a karakter és hol kezdődik a színész. Szerencsére RDJ-nek még a nagy képregényfilm bumm előtt sem derogált szuperhőst játszani, ezért apait-anyait belead az alakításába.

A Vasember egyszerűen nagyszerű film, amit újranézni szinte nosztalgikus élmény, hiszen egy olyan korba repít minket vissza, amikor még az eredetfilmek nem számítottak lerágott csontnak, és a történetet sem kellett elhelyezni egy bonyolult hálózatban, utalva a korábbi és a későbbi kapcsolódó filmekre is. Stark utánozhatatlanul szarkasztikus humora önmagában is elvinné a filmet a hátán, de szerencsére kapunk mellé egy egészen komplex történetet is. A Vasember hollywoodi film létére meglehetősen kritikus képet fest az amerikai fegyvergyártásról, és Stark rádöbbenése arra, hogy fegyvereivel a terrorista szervezeteket segíti, remek katalizátora a szuperhőssé válásnak. (Rácz Viktória)

7. Pókember: Hazatérés (Jon Watts, 2017)

Pókember megszületése jelöli a Marvel aranykorának kezdetét, amely a szuperhősfilmek cameo-királya, Stan Lee érdeme. A csetlő-botló Peter Parker és alteregója, Pókember kalandjai olyan széleskörű népszerűségre tett szert képregény formában, hogy az egyik legtöbbször filmvászonra vitt szuperhőssé avanzsált az évtizedek során. A feldolgozáshullám első – és sokak által legjobbnak ítélt – pókarca, Tobey Maguire után Andrew Garfield is tett egy próbát, azonban nem ő lett a befutó, aki végül csatlakozhatott a Marvel-moziverzumához, hanem a kölyökképű Tom Holland.

Alakításában a Pókember: Hazatérésben a készítők visszatértek Stan Lee eredeti víziójához, vagyis Peter Parker egy esetlen, tizenöt éves gimnazista, aki mellékállásban a barátságos és közkedvelt Pókember. Mivel a karakter már korábban feltűnt mellékszereplőként az Amerika Kapitány: Polgárháborúban, így rendhagyó módon most megkímélték a nézőket a századik Pókember eredettörténettől. Azonban nem ez az egyetlen változás, például May néni (Marisa Tomei) – Tony Stark örömére – jóval fiatalabb és csinosabb lett, Peter barátja pedig a hawaii származású Ned (Jacob Batalon), nem pedig Harry Osborn.

A vérfrissítés nagyon jót tett a Pókember: Hazatérésnek, hiszen amellett, hogy tökéletesen simul bele a többi Marvel-film sorába – Michael Keaton főgonoszának létrejötte is a Bosszúállók New York-i kalandjának közvetett eredménye – egy dinamikus, vicces, életteli Pókember-történetet kapunk, ami egyúttal visszatér képregényes gyökereihez is. (Rakita Vivien)

6. A galaxis őrzői vol. 2. (James Gunn, 2017)

Bármennyire is imádjuk az egyéni hősök történeteit, ez a lista is jól mutatja, hogy azért mégiscsak a csapatsportok visznek mindent. A galaxis őrzőit tekintve ez azért lehet furcsa, mert 2014-es megjelenésük előtt nem ismertük egyiküket sem. Míg az első rész azért (vagy épp annak ellenére) volt izgalmas, mert ügyesen és az időkorlátokhoz képest aprólékosan mutatta be szereplőit, a második rész teljesen más okból lopta be magát a szívünkbe.

A második felvonás bebizonyította, hogy továbbra is van igény az efféle humorra, a popkulturális utalások pedig nem váltak unalmassá, sőt! Igazi ínyencséget jelentenek a Marvel-filmek kvázi kortárs színpadán. És bár az első rész története is összetett volt, számomra a folytatás legnagyobb erényének az számított, hogy az alkotók milyen mélységeket tudtak adni karaktereiknek, valamint hogy (a MCU-n belül talán először igazán) a világ megmentése nem pusztán hősies cselekedetként, hanem valóban a szereplő(k) személyes ügyeként jelent meg. (Wehli-Nardai Dorina)

5. Doctor Strange (Scott Derrickson, 2016)

Stan Lee és Steve Ditko szülötte, Doctor Strange a kevésbé ismert képregényhősök közé tartozik. Misztikummal átszőtt világa azonban izgalmas új színt vitt az egy kaptafára készülő képregényadaptációk sorában – tizennegyedikként a Marvel-univerzumban páratlan látványvilággal és szinte spirituálisnak mondható üzenettel érkezett meg Stephen Strange (Benedict Cumberbatch), hogy nem kisebb dologért szálljon harcba, mint az emberiség szabadsága. Dörzsölt ellenféllel kellett szembenéznie, akit a dánok manapság legértékesebb exportcikke, Mads Mikkelsen keltett életre.

A történet szerint Strange önelégült orvos, aki azonban egy balesetben annyira megsérül, hogy nem tud többé operálni. A Távol-Keletre megy gyógymódért, ahol azonban nem a testi, hanem a lelki bajaira talál elsősorban orvosságot – melyek által új emberré, az emberiség megmentőjévé válik. Az egész univerzumban talán Strange karaktere járja be a legnagyobb utat – a film is ehhez mérten a leginkább komolyan vehető üzenettel operál, mely a jó és a rossz örök harcán túl az ember saját élete fölötti felelősségéről is sokat mesél. (Molnár Kata Orsolya)

4. Amerika Kapitány: A tél katonája (Anthony Russo & Joe Russo, 2014)

A tél katonája az a Marvel-darab, amiben egyszerűen minden működik. A látvány, az akció, a karakterek és a történet egyaránt. A kései kollégákhoz képest itt még meglehetősen óvatosan bántak a háttér CGI-vel, azzal, ami nem csak szerintem teszi tönkre a modern mozgóképek látványvilágát. Ez mégsem jelenti azt, hogy az Amerika Kapitány: A tél katonája a látvány tekintetében lapos. A szuperhősök terepasztala emberi ésszel befogadható részletességű, és úgy kínál izgalmat, hogy közben nem válik öncélúvá a vizualitás.

Az összeütközések így kézzelfoghatók maradnak. Az ütések és csapások igenis hatással vannak a felek erejére, ebben még senki nem Hulk-szerű sebezhetetlen figura (szégyelld magad, Thor: Ragnarök!), így az egész háborúnak van tétje. Persze ehhez kellenek az esendő, nem egysíkú és megújulásra képes karakterek.

Jómagam éppenséggel nem szeretem Amerika Kapitányt: erkölcscsősznek tartom, naivnak és álmodozónak – és épp ettől válik életszerűvé! Belső válsága így valós, ellentétben mondjuk Űrlorddal vagy a Fekete Párduccal. Nemcsak ő ellentmondásos, a többi figurát is újra és újra kell értékelnie a nézőknek a történet előrehaladtával (ebben persze segít a kiváló szereposztás: Robert Redford és Samuel L. Jackson kiemelkedő). Mindeközben pedig az Amerika Kapitány: A tél katonája képes józanul megmaradni egy politikai thrillernek, fókuszában egy fontos, de nem túl tolakodó kérdéssel: a közbiztonság vs. magánszféra tematikájával. (Tóth Nándor Tamás)

3. Amerika Kapitány: Polgárháború (Anthony Russo & Joe Russo, 2016)

Avagy Bosszúállók 2,5. Az említett filmet leszámítva a Polgárháborúban jelenik meg a legtöbb szuperhős, ketten például olyan fontos szerepben, hogy kérdésessé teszi a címszereplő kizárólagosságát. Eközben itt debütált a Fekete Párduc és Pókember, de a Hangya is itt találkozott először a csapattal. A sok szereplő ellenére azonban bravúros módon nem esik szét a film, sőt (majdnem) mindannyian szépen illeszkednek a központi konfliktusba.

Ami végül is fontosabb, mint maguk a szereplők – és ez adja a Polgárháború különlegességét. Hogy itt végre, először, rendhagyó módon az értékkonfliktus fontosabb, mint a személyes – ilyen értelemben pedig talán az egyetlen igazi dráma a Marvel-univerzumban. Tökéletes időzítéssel az Amerika Kapitány: Polgárháború az amerikai elnökválasztási kampány közepén érkezett a tengerentúli mozikba. Hitelesen reflektál ezzel arra a szakadék mélységű konfliktusra, ami a világ legnagyobb hatalmának társadalmában tátong.

A rajongók számára mégsem emiatt lehet minden másik filmnél emlékezetesebb, hanem az ikonikus csatajelenetek miatt, kiemelten a reptéri harc kapcsán. Amikor a legötletesebb módon esett egymásnak a kicsi és a nagy hős, a tapasztalt és az újonc, a régi és az új barát. Minden geek álma teljesült ekkor. (Tóth Nándor Tamás)

2. A galaxis őrzői (James Gunn, 2014)

Kevés olyan ember akadt a kozmoszban, aki a totálisan elbaltázott Fantasztikus Négyes után azt gondolta, hogy egy addig marginálisnak gondolt rendező egy ennél is őrültebb képregényből ismeretlen szereplőgárdával megalkotja a Marvel-univerzum egyik legjobb filmjét. Az agresszív mosómedve, a nevét ismételgető fa, a mindent szó szerint értelmező izomkolosszus, a hűvös bérgyilkos és a retromániás svindler olyan eredeti, humoros, többdimenziós karakterek voltak, akikkel a néző az első perctől kezdve elutazott volna a galaxis legtávolabbi pontjára is.

James Gunn semmi ördöngösséget nem csinált, csupán sikerült megtalálnia a tökéletes egyensúlyt a rekeszizom szaggató poénok, a zseniális aranyköpések és valódi súllyal rendelkező emberi dráma között. A gyökeresen eltérő karakterek egymásra hangolódása, majd közös élmények és harcok hatására egy családdá kovácsolódása, mintha A család kicsi kincse galaktikus parafrázisa lenne. Gunn és a Marvel bebizonyították, hogy egy blockbuster élvezetéhez nem kell lenullázni az agyunkat, hogy a lenyűgöző vizuális ingerek átélése együtt járhat egy tökéletesre csiszolt, sokrétű forgatókönyv befogadásával. A meggyet a habra pedig az elmúlt évek legstílusosabb soundtrackje tette fel a ’70-es évekből, amit azóta is sikertelenül próbál majmolni minden blockbuster. (Dunai Marcell)

1. Bosszúállók (Joss Whedon, 2012)

Hiába aggasztják rá minden újonnan érkező filmre a kritikusok a „legjobb Marvel-film” címkét, mindenki tudja, hogy mi a filmuniverzum alfája és omegája. Bár a felsorolt filmek sorrendjéről mindannyian nagyon eltérően szavaztunk a szerkesztőségen belül, abban egyetértés volt, hogy a 2012-es Bosszúállók a Marvel-univerzum eddigi legjobb filmje. Nemcsak azért számít ez a film az etalonnak, mert ekkor láthattuk először együtt zúzni a kedvenc szuperhőseinket, hanem azért is, mert ez a film minden szempontból kiemelkedő. Még azt is ki merem jelenteni, hogy a Bosszúállók – a saját műfaján belül – hibátlan alkotás, ami tizenkét filmmel később is a legjobban összerakott Marvel-filmnek számít.

Minden benne van, amit egy valamirevaló hollywoodi filmtől várhat az ember: izgalmasan építkező konfliktus, szereplők közötti kémia, látványos akciójelenetek, humoros és idézhető beszólások, és persze a jó győzelme a gonosz felett. Mindez leginkább Joss Whedon rendezőnek köszönhető, aki tökélyre fejlesztette a minőségi blockbustergyártást. Nincs a filmben egyetlen unalmas párbeszéd, felesleges jelenet, (a műfaji keretekhez mérten) hiteltelen konfliktus vagy kiábrándító félmegoldás. A Bosszúállók egy mesterien kivitelezett „egységben az erő” tanmese, amit számtalanszor újra lehet nézni, mert az idő múlásával sem vesztette el a varázsát. (Rácz Viktória)

 

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com