Fókuszban Kritika

Arcot a tömegnek – Midnight Traveler

A 69. Berlinale egyik legfontosabb filmje, a Midnight Traveler című dokumentumfilm a menekültválság számtalanszor tárgyalt témakörét merőben új és szokatlan perspektívából közelíti meg. Leforgatásához nem volt szükség nagy filmes eszközkészletre, „csupán” három iPhone-ra és egy minden nehézséget átvészelő négyfős családra.

Hassan Fazili, afgán filmrendező Kabulban élt feleségével, Fatimával és két kislányával, Nargisszal és Zahrával. Art Café néven üzemeltettek egy kávézót, mely a helyi művészek kedvelt találkozóhelye volt, mivel itt férfiak és nők nyíltan és kötetlenül beszélhettek művészetről, politikáról, társadalmi kérdésekről. Aztán Fazili elkészítette Peace in Afghanistan című dokumentumfilmjét, mely után a tálibok vérdíjat tűztek ki a fejére.

A rendezőnek és családjának be kellett zárniuk a kávézót és el kellett menekülniük az országból.

Az ember a fentiek után azt hihetné, hogy ennél rosszabb már nem történhet, s talán Faziliék is azt remélték, hogy a nehezén túl vannak. Pedig a megpróbáltatásaik ezzel korántsem értek véget. Onnantól számítva, hogy az új élet reményében elhagyták Afganisztánt, még három évnek kellett eltelnie, hogy legálisan is bebocsátást nyerjenek az Európai Unióba. A Midnight Traveler története ezt az időszakot dolgozza fel.

Anno, 2015-ben, a menekültválság idején számos sztereotípia, hamis prekoncepció és furcsa gondolatmenet élt az emberekben. Az egyik személyes „kedvencem” az volt, amikor sokan azon problémáztak, hogy az ágrólszakadt menekülteknek hogy a francba futja csúcsszuper okostelefonokra, meg egyébként is, mi szükségük van rá, amikor praktikusabb dolgokra, például élelemre, ruhára is költhetnék a pénzt.

Minimális gondolkodás után is belátható, hogy ez a kifogás elég gyenge lábakon áll. Egyrészt abból, hogy valaki menekült, még nem következik egyenesen, hogy csóró is. Másrészt, mi az az egy dolog, amit mindenképp magatokkal vinnétek egy irgalmatlanul hosszú útra? Nem, nem a Biblia, legalábbis a digitális korszak óta biztosan nem az. Egyértelműen egy megfelelő okostelefon az az eszköz, aminek a legtöbb hasznát veszi az ember az út során (mellesleg, ha ezzel rendelkezünk, akkor egyúttal a Biblia-igényünknek is eleget tettünk.)

Hassan Fazili a praktikum mellett most egy egészen új és egyébként kézenfekvő indokot is felhozott arra, hogy miért hasznos egy okostelefon a hosszú út során. Ő és családja három iPhone-t használva kitartóan dokumentálták azt az évekig tartó és több, mint 5000 km-es kálváriát, melyen számos sorstársukkal együtt kénytelenek voltak keresztülmenni.

Mindez egy hatalmas vállalkozás, hiszen rettentően nehéz ilyen mostoha körülmények között filmezni.

Fazili az egyik interjúban kifejtette, hogy időnként szörnyen nehéz volt rávennie magát, hogy rögzítse a látottakat. Főként akkor, amikor teljes reménytelenség és kétségbeesettség lett úrrá rajta. Ilyenkor azzal ösztönözte magát, hogy filmkészítőként muszáj dokumentálnia a problémákat, annak érdekében, hogy a jövő generációja közvetlen képet kaphasson a korunkat meghatározó történésekről.

A Midnight Travelert azonban nem csak az utókornak címezték, számunkra is releváns, főként azért, mert a menekültekről való általános reprezentációban egy szokatlan hangot képvisel – egy menekült család szemszögéből dolgozza fel az eseményeket. Miközben a nyugati társadalmakban a közösségi felületeken kiemelt jelentőséget szentelünk annak, hogy a saját magunkról alkotott kép(ek)et milyen formában közvetítsük a világ felé, addig az idegen országból érkező menekültek között az (ön)reprezentáció mind a mai napig súlyosan alulreprezentált maradt.

A hazájukat elhagyni kénytelen emberekre általában nem önálló individuumként, hanem arctalan bevándorlók tömegeiként asszociálunk.

Ebben hatalmas felelőssége van minden információnk közvetett forrásának, a médiának. Anno, a migrációs hullám idején kiterjedt vita övezte, hogy a tömegével érkező menekültekről milyen módon szabad vagy kell beszélni. Mindenféle reprezentációra akadt példa. Bizonyos médiumok empátiával közvetítettek a bevándorlókról, mások igyekeztek hideg távolságtartással, tényszerűen tudósítani, míg megint mások az ellenszenv és a félelemkeltés generálását preferálták.

Akárhogy is történt, az európai lakosság nagy részének soha nem volt közvetlen kapcsolata menekültekkel, így mindenki olyan képet alakíthatott ki róluk, amilyen csatornákon keresztül tájékozódott az eseményekről. A Midnight Traveler különlegessége éppen abban rejlik, hogy a négyfős család külső segítség bevonása nélkül, saját maga jogán és saját magáról készítette el a filmet. A személyes megpróbáltatások bemutatásán keresztül sikerült egy több millió embert érintő általános problémát felvázolniuk, méghozzá oly módon, hogy a menekültek reprezentációjának tökéletes alternatíváját is nyújtják.

Fazilinek nem áll szándékában a migrációról mint jelenségről beszélni. Átfogó, analitikus olvasat helyett egyszerű érzéseket (félelem, öröm, unalom) közvetít, soha nem bonyolítja túl a dolgokat, és ami még fontosabb, nem próbál meg érzelmileg manipulálni. Egy különösen személyes kapcsolatot teremt meg szereplők és nézők között, de mindezt pátosztól és hatásvadászattól mentesen, mégis rettentően szívbemarkoló módon teszi. Ennek és egyéb tényezők hatására valamiféle

bánatos méltóságteljesség lengi körbe a filmet.

Ez az attitűd ütközik ki a film vizualitásán is. Az iPhone-nal dokumentált felvételek kissé nyers és puritán képi világa elsőre nem sok izgalmat tartogat, ám idővel észrevesszük, hogy Fazili filmje telis-tele van olyan jelenetekkel, melyekben sokkal több tartalom rejlik, mint azt először gondolnánk. Az egyik ilyen jelenet, melyben Fazili felesége, Fatima izgalommal  vegyes boldogsággal kerékpárra ül, imbolyogva elteker, majd egy fának ütközik.

A jelenet rém egyszerű, a történet szempontjából elhanyagolhatónak tűnik, látszólag semmi plusz tartalmat nem szolgáltat, azonban ha rendelkezünk azzal az információval, hogy a szélsőségesen konzervatív Afganisztánban a nők számára hosszú évek óta tabunak számít a kerékpározás (aki mégis biciklire ül, azt rengeteg inzultus éri), akkor az egész jelenet (Fatima izgalmával, bénázásával és boldogságával együtt) új értelmet nyer. Hasonlóan erős jelenet – egyúttal remek fricska –, amikor Fazili egyik lánya unaloműzés gyanánt Michael Jackson They Don’t Care About Us című slágerére táncol.

A film egyik legmegrázóbb érzése magyar nézőként az volt, amikor a moziban azzal szembesültem, hogy ez a tragikus történet, ami innen több ezer kilométerre, egy másik kontinensen indult, Magyarország határán lyukad ki, és – köszönhetően az elképesztően lassú ügyintézésnek és dokumentációnak – akad meg hosszú hónapokra. Az itt töltött idő ráadásul mélypontot jelentett a család életében, mivel három hónapig embertelen körülmények között, börtönökre hajazó helyiségekben tartották őket.

Akár pozitív, akár negatív élményeket jelenítettek meg, összességében elmondható, hogy Faziliék remek érzékkel ismerték fel azokat az egyszerű, de kulcsfontosságú pillanatokat, amikor el kell indítani a kamerát. Szükséges kiemelni Emelie Mahdavian nevét, akinek a segítsége nélkülözhetetlennek bizonyult. Emelie volt (produceri tevékenységén túl) az, aki a több száz órányi felvett anyagból a vágással szimultán módon egy épkézláb történetet farigcsált.

Habár a Midnight Traveler jobbára reményteli módon zárul, a valóság az, hogy Faziliék jövője még mindig kétséges.

A filmnek a Sundance-en volt a premierje, melyen a rendező bevándorlási- és vízumproblémák miatt nem tudott részt venni. Azóta a család politikai menekült státuszt kapott, amivel ugyan ideiglenesen tartózkodhatnak Németországban, ám hosszútávú sorsuk továbbra is kérdőjeles.

Énekes Gábor

Énekes Gábor

Énekes Gábor a Filmtekercs gyakornoki programjában vesz részt. Ha te is jelentkeznél, kattints ide!

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..