Kritika

Betyárbecsület – John Wick: 2. felvonás

Imádtam Chad Stahelski John Wick, szemlátomást trilógiává fejlődő filmjének első részét, a 2. felvonást azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Az önirónia helyét buta aprítás és zavaros legendáriumépítés vette át. 

A második részt követően a trilógia garantált, az elvarratlan szálak folytatás után kiáltanak – amit természetesen meg is kapnak majd a nézők. A kérdés csak az, mit hozhat a harmadik rész, ha már a másodikból kiveszett az értelem és a szépség.

A John Wick első epizódjával rendezővé avanzsált kaszkadőr, Chad Stahelski, kellemesen lepett meg minket, amikor maró gúnnyal és csodás képekkel átszőtt mozija az akciófilmek hőskorát idézte, és szerethető nosztalgiával emelte az egyébként pszichotikus jegyeket mutató főhősét, Jonathan Wicket (Keanu Reeves) első számú kedvenccé. Reevesnek jól állt – és ez most sem változott – a kevésszavú rémkirály szerepe, a bérgyilkosé, aki a legkisebb sérelmét is hullákkal kirakott ösvényen torolja meg.

A második részben Wick úgy dönt, most már tényleg itt az ideje visszavonulni – a múlt szellemei azonban nem engedik megpihenni. Egyetlen utolsó, a szabadságot ígérő meló erejéig Rómába utazik, aminek eredményeképpen azonban végül ő lesz a világ össze bérgyilkosának első számú célpontja. Nem kell azonban félteni Wicket, nem az a fajta figura, akit ilyesmi bármitől is visszatartana.

Stahelski megint Derek Kolstad sztorijából dolgozott, a forgatókönyvíró azonban ezúttal szerepet tévesztett. Amennyire magabiztos kézzel tett le elénk 2014-ben egy ütős akciófilmet, annyira tűnik most zavarodottnak a nagy univerzumépítésben. Mintha a maffiózók Kingsmanjét építené, vagy Constantine démonoktól megszállott világát ültette volna át a bérgyilkosok uralta New Yorkba. A szabályok bonyolódtak, következetlenek és elviszik a fókuszt arról, amit imádtunk az első részben: a vériszamos bunyókról és a stílusgyakorlatról. Az első rész minden kliséje ellenére egyfajta főhajtás volt az akciófilm zsánere előtt, ahol „a közhely szerepe a kontextusba helyezés, az iróniáé pedig az újraértelmezés” volt. Sajnos a készítők nem érték be ennyivel és saját létjogosultságra törekedvén a folytatásban túlságosan is komolyan vették magukat. Persze a fagyi visszanyalt:

a szarkazmus hiánya gyengítette az üzenetet és komolytalanná tette a végeredményt.

A film másik – és talán legeslegnagyobb – hibája Jonathan Sela operatőr lecserélése volt. A John Wick első darabja egy vizuális orgia volt, ahol a neonkompozíciók teljesen új színt hoztak a magányos megtorló filmek szépiák és szürkék uralta világába. Az új fényképész, a Bíborheggyel korábban már bizonyított Dan Laustsen, különösen a film fináléját adó tükörjelenetben hozta a rá jellemző kreativitást, alkotása azonban mégsem tudott szervesen illeszkedni az első rész látványvilágához, ami az egyik legnagyobb veszteség.

Akcióban persze a 2. felvonás hozza kötelezőt, autótörés, tűzharc, régi jó ökölharc dögivel – aki szereti az ilyesmit, nem fog csalódni. Számomra ezen a téren az okozott csalódást, hogy a koreográfiák erősen elmentek a számítógépes játékokat idézőbe, másrészt teljesen hiteltelennek éreztem, amikor egy egész város válik a bérgyilkosok játszóterévé. Gyakorlatilag mindenki fegyverrel rohangál, és az egyszeri parasztnak sem rezdül szempillája sem, amikor a szeme láttára aprítja egymást két gyilkológép. Mindezek persze működtek volna, ha a folytatás megtartja az első rész összekacsintós jellegét – ennek elhagyásával a John Wick messze többet vesztett, mint amennyit ettől nyerni az alkotók remélhettek…

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.