A francia Nicole Garcia új filmjétől vártuk a legkevesebbet Cannes-ban: mondván – még ha Marion Cotillard-ral is, de – biztos valami egyszerű, felszínes melodrámát láthatunk, ötvenes évekbeli, dél-francia, vidéki környezetben. A From the Land of the Moon ha nagy meglepetést nem is, de végül pozitív csalódást okozott.
Egy kis provence-i faluban kezdődik a történet. Gabrielle (Marion Cotillard) egy jobb módú, levendulatermesztéssel foglalkozó család nagyobbik lánya. Zongorázik, álmodozik, olvas, és a faluban kissé bolondnak tartják, mert néha furcsán viselkedik és időnként erős fájdalmak jönnek rá. Anyja férjhez akarja adni, hogy jövőjét biztosítsa. Egy dolgos katalán férfit nézett ki neki, aki ért a kőművességhez, kap a családtól egy kis tőkét, és akkor mindig nyugodtan fognak élni. Gabrielle viszont a szerelmet várja, és azt mondja a férfinak: ha hozzá is megy, nem fog vele lefeküdni és soha nem is fogja szeretni. Így kezdenek el egymás mellett élni. Aztán kiderül a lányról, hogy veseköve van – amire a francia cím (Mal de pierres) is utal –, és egy svájci szanatóriumba küldik kezelésre, ahol megismerkedik egy fiatal, de halálosan beteg katonával, akibe beleszeret.
Adott tehát az elhagyhatatlan műfaji kellék, a sok szenvedést okozó szerelmi háromszög, ám a hangsúly nem azon van, hogy valós-e, vagy képzeletbeli a vonzalom, mert tulajdonképpen minden Gabrielle saját világában játszódik, ahová se a férje, se más nem kap betekintést. Marion Cotillard viszi a hátán a filmet: az igen nehezen bemutatható, szeszélyes, beteg, álomvilágban élő figurát árnyalt játékával sikerül megelevenítenie. Az érzelmei széles skálán mozognak: hisztérikus, dacos, elkeseredett, szenvedélyes, depressziós és néha szelíd is. A szerelem gondolatába szerelmes, ezért is illik ide a címben idézett sor egy XVI. századi francia költő, Louise Labé híres szonettjéből (Illyés Gyula fordításában), mely általában szól a szerelem érzéséről, csak a szerelmet megtéve cselekvőnek, úgyhogy más szeretett személyről egy szót sem ejt. A Gabrielle nézőpontjával azonosuló fimben a valóság, a képzelet és az álom közötti ellentét elmosódik, és csak a végén tisztul ki, mert a lezárással mégis realisztikus vizekre evez a forgatókönyv. Ami egyébként a szardíniai Milena Agus azonos című regényének az adaptációja, de mint egy interjúban elmondja Nicole Garcia, filmjében „igazított” a történeten, „életszerűbbé” tette – és egyszerűsített rajta, mert a regény több generációt érint.
Cotillard tehát jó választásnak bizonyult, ahogy a két fontosabb férfiszereplő is. A csöndben tűrő férjet alakító Alex Brendemühl és Louis Garrel is ihletetten alakít, utóbbi visszafogott játékkal formálja meg a beteg katonatisztet. A fényképezés is figyelemre méltó, ha nem is különleges: színvilágában megfontoltan komponált képeket látunk, melyek a hősnő terekhez kapcsolódó hangulatát igyekeznek leképezni. A szanatórium látszólagos boldogsága a meleg barnákkal és a „rideg” valóság fehér-kékje a férjjel kontrasztot képeznek.
Bár egyszer meg lehet nézni, a From the Land of the Moon legnagyobb gyengesége a kiegyenlítetlenség: az expozícióban Gabrielle szerelmi drámája inkább nevetséges, mint tragikus, szerencsére a film előrehaladtával alakja több érzelemmel és színnel telik meg. A színészek teszik is a dolgukat, csak a történet erőtlen. Emiatt a hősnő még magányosabban lángol: nemcsak a saját szerelme záródik önmagába, hanem Marion Cotillard is szinte egyedül próbálja meg éltetni a filmet.
