Corneliu Porumboiu új műve, A hegyek szigete komikus, film noir-os jegyekkel tűzdelt gengszterfilm. Főhőse egy korrupt rendőr, akinek meg kell tanulnia egy sajátos füttynyelvet egy akcióhoz.
A hegyek szigete egyszerre hétköznapi és egzotikus. A hétköznapi, a román filmekből ismerős szál a korrupt rendőrségé, amit más filmjeiben is elítél a rendező, mint a Rendészet, nyelvészetben (2009). Az egzotikus elemet pedig a Kanári-szigeteken használatos ősi füttynyelv adja, amelyet a főhősnek el kell sajátítania. Szép summa fejében ugyanis közre kell működnie egy akcióban: segítenie kell kiszabadítani valakit a börtönből úgy, hogy füttyjellel továbbítja a híreket. A Rendészet, nyelvészet stabil életvitelű karakteréhez képest jelen film főhősének új és új kihívásokkal kell szembenéznie, lavíroznia kell a különböző érdekcsoportok, elköteleződések között.
Merthogy Cristi (Vlad Ivanov) olyan rendőr, aki évek óta kapcsolatban áll Nagy Zsolttal (Sabin Tambrea), a „középkategóriás” bűnözővel. Csakhogy a kétes ügyeket folytató üzletembert letartóztatják, társai viszont mielőbb szabadlábon szeretnék tudni, hiszen Zsolt elrejtett valahol egy nagy kupac bankjegyet. (Itt jegyeznénk meg fanyar mosollyal: nem elég, hogy az egyetlen magyar nevet viselő szereplő negatív karakter, ráadásul még egy – ugyan köznapi nevű, de – közismert színészünk nevét is viseli.) A rendőrt a bűnöző barátnője, az ellenállhatatlan Gilda (Catrinel Marlon) veszi rá a segítségre.
Gilda figurája a film noirt idézi fel: ő a femme fatale. Veszélyes és csábító nő, akinek a motivációi nem mindig világosak, szépsége viszont mindenkit lenyűgöz, leginkább Cristit. A hegyek szigete műfajilag mégis inkább a heistfilmhez áll közel: bár nem rablást mutat be, de egy nagy akció köré rendeződik a cselekmény. A domináns műfajiság következménye, hogy kidolgozott személyiséggel tulajdonképpen csak Cristi rendelkezik, a többi szereplő beleillik valamilyen kategóriába. A femme fatale-on kívül látjuk Pacót (Agusti Villaronga), a nagykutyát; rátermett, keménykezű segédjét, a profi füttyögőt (Antonio Buil); a rendőrfőnök-asszonyt (Rodica Lazar), akinek megvannak a maga eszközei; és az ügyetlen rendőrt (George Pisterneanu).
Míg Porumboiu Rendészet, nyelvészet című művét „anti-akció” jelzővel illettük, most A hegyek szigetével a rendező pólust váltott. A film cselekménye fordulatos, sőt egy-egy durva jelenetet is megenged magának, elvégre a román újhullámnak az erőszak is nélkülözhetetlen eleme.
A feszültséget azonban a humor képes ellensúlyozni.
Például az elhagyatott épületben összegyűlő gengszterekhez betoppan egy kalapos amerikai filmrendező. Épp helyszínt keres (egy gengszterfilmhez), és a hangárba belépve annak nagyszerűségéről áradozik – csak azt felejtették el kiírni neki, hogy itt hagyjon föl minden reménnyel. Porumboiu humorral ábrázolja Cristi anyját és a vele való kapcsolatát is. A vallásos nő ötvenes fiát házas családapaként szeretné látni, és a pincéjében talált gyanús eredetű bankókat az egyháznak adományozza.
A hegyek szigete erénye, hogy nem kiszámítható, izgalmas, vicces és látványos, viszont mindenképp felróhatjuk a rendezőnek, hogy látványosságában hatásvadász is.
Bosszantóan tetszeni akar.
Fejezetekre bomlik, mindegyik az adott pillanatban kiemelt vagy új szereplőt idéző címmel, godard-os élénk színű inzertekkel kezdődik. És akkor még nem beszéltünk a sok diegetikus és nem diegetikus zenéről. Az első szám esetében a film elején kifejezetten jól működik a zenehasználat: lelkesedik a néző, hiszen a David Bowie The Passengerével kísért képsorok izgalmas, eseménydús gengszterfilmet ígérnek. Emellett a dal a korrupt rendőr közvetítő szerepét, köztes állapotát is jelzi. Viszont egy egzotikus jelenethez a klasszikus zene közismert darabjait használja fel a rendező a Diótörőtől a Kék Duna keringőn át, ami maga a giccs. Mintha arra játszana, hogy a néző mennyire fog örülni, hogy fölismerte a Radetzky indulót, vagy egyáltalán, hogy zenét hall. Ugyanis magához a történethez, Cristi jelleméhez aligha van valami köze a zenélő parknak, inkább csak grandiózus díszletként szerepel.
Porumboiu nem sajnálja a nézőtől a filmes utalásokat sem. Két mozgóképi idézetet is bevág. John Fordtól Az üldözők egy részletét – pedig Cristi nem egy John Wayne –, és még egy jelenetet, talán egy Hitchcockot, egy falon lefelé mászó emberről. Mindezzel a film csúcsjelenetét sugallja, készíti elő, pedig enélkül is számítunk rá. És nem utolsó sorban: a rendező mintha inkább a filmtörténet iránti elkötelezettségét bizonygatná.
A film tehát tolakodó módon igyekszik lenyűgözni sokrétű esztétikájában, így cseppet sem meglepő, hogy csak a fordulatos történet adta egyszeri jó élmény marad meg belőle.